5. fejezet

Sziasztok!
Eddig nem nagyon írtam ide, de most fogok. Uh, remélem tetszeni fog a fejezet? Urgh. Nem megy ez nekem. Na szóval, igazán örülnék, ha kommentelnétek, mert az igazán jol esik, és inspirációt ad (hehe), meg persze el ne felejtsem - iratkozzatok fel!
Jövőhéten nem vagyok biztos benne, hogy tudok majd posztolni, ugyanis itt skóciában jövőhéten van az utolsó hét kilencedikből, aztán rögtön átváltanak tizedikre, azaz a nyáris szünet csak Júliusban kezdődik, addik pedig egy jó egy hónapif tizedikesek vagyunk. Eléggé bonyolult, de mivel itt még a tantárgy választás is van, itt van az itgalom is, hogy bekerülök-e a kiválasztott tárgyaimra, vagy csinálhatok Biznisz cuccot.
Szóval, a jövőhét kicsit húzós lesz, mert prezentációkat kell csinálnom, videoklippet kell forgatnom az egyik projektre, plusz még megy a vitaszakkör az osztályok ellen.
Ami azt jelenti, hogy ki tudja, lesz-e időm egyáltalán írni egy fejezetet - vagy lesz-e erőm felkelni szombaton. 
Xoxo
Szmiszi 

Soha nem tudtam meg, Derek mit mutatott meg Scottnak. A fiú nem közölte velem, inkább egy picit magába zárkózott. Többet kezdett el Allisonnal lógni, és egy picit úgy éreztem, hogy nekem is kéne egy kis időt töltenem az én legjobb barátaimmal. Így történt, hogy Lydia és Jackson mögött kötöttem ki a kocsiban.
- Nem egészen úgy gondoltam, hogy harmadiknak jövök majd a randitokra - vigyorogtam rájuk előre dőlve. Jackson csak megforgatta a szemét, de rám mosolygott - úgy látszott túllépett a kis összezörrenésünkön, aminke nagyon örültem.
Jackson leparkolt a DVD kölcsönző előtt, és Lydia felé fordult. Egész úton azon veszekedtek, hogy mit nézzünk meg, pontosabban Jackson próbálta meggyőzni Lydiát, hogy ne a Notebookot nézzük. Kevés sikerrel.
- A "legjobb dobás" nem a legjobb kosaras film. Az a legjobb sportfilm.
- Nem.
- Benne van Genne Hackman és Dennis Hopper!
- Nem.
- Lydia, az istenre esküszöm, hogy tetszeni fog! - mutogatott hevesen Jackson.
- Akkor sem! - Lydia még csak meg sem rezzent. Néha csodáltam, mennyire kordában tudja tartani a fiút.
- Nem nézem meg mégegyszer a Notebookot!
Nem csodálkoztam, amikor végül még is a DVD kölcsönző belsejében kötöttem ki Jacksonnal, a Notebookot keresve. A fiú bosszúsan járkált a sorok között, amíg én a rajzfilmeknél voltam, hogy kivegyek valamit Teddynek.
- Segítene nekem valaki megtalálni a Notebookot? - kiáltott Jackson unottan. - Hahó! Dolgozik itt valaki? - semmi válasz. - Ez valami vicc.
Jackson felé léptem, de valami megragadta a figyelmemet.
- Jack - szóltam figyelmeztetően. A fiú már éppen rám szólt volna, hogy ne hívjam így, amikor ő is megfagyott. 
Az egyik polc mögött egy ember feküdt. Pontosabban csak a lábát láttuk, de így is elég ijesztő volt. Belemarkoltam Jackson karjába, aki azonnal maga mögé vont - majd lassan a test felé indult. Nyeltem egyet, és utána mentem.
Amikor végre befordultunk, vissza kellett folytanom a sikításom. A földön az egyik dolgozó feküdt, a torka felvágva, vörös foltokat hagyva a padlón és a ruháján.
- Jackson, ki kell jutnunk innen, érted? - szóltam remegő hangon. Tudtam, hogy az Alfa van benne a dologban. A fiú elkerekedett szemekkel hátrébb lépett, így fellökte a létrát, ami pedig tönkretette a lámpát.
- Jackson! - kiáltottam rá. - Menjünk ki, most azonnal!
A fiú nem figyelt rám. A villogó lámpákban nem láttam semmit, de amikor hallottam valamit mögöttem, megfagytam. Jacksonnal együtt lassan megfordultunk.
A vörös szempár azt hiszem az örökre az emlékezetemben maradt. Beleégett az agyamba, kísértve minden egyed gondolatomat, megbénítva a józan eszemet. Jackson kiáltása térített magamhoz, aki megragadta a karomat, és rohanni kezdett.
Befordultunk az egyik sorba, és zihálva elbújtunk. Jackson védelmezően körém rakta a kezeit, és kinézett a polcok mögé. Nem halhatok meg most! Mr Harris kinyír, ha nincs kész a dogám. Meg amúgy is, Scottnak szüksége van rám, és nem hagyhatom Stilest egyedül a kakiban! És Teddy... Teddy és Finn? Mi lesz velük nélkülem? Jack hirtelen visszahúzódott, én pedig szorosabban öleltem őt.
Valami megmozdította a polcokat, így egy pár DVD ránk esett. Ironikusnak találtam, hogy a farkasos DVD-k voltak azok - kicsit olyan érzésem volt, mintha a szörny - az Alfa - csak játszana velünk.
Az Alfa feldöntötte a messzebb lévő polcot, így elínditva a többi polcot is. Én elég hamar felugrottam, és kikerültem, de Jackson beszorult alá.
- Jack! - sikítottam rémülten. Azonnal hozzá szaladtam, de a fiú rám kiáltott.
- Menj! Hívd a rendőröket!
Nem volt nálam a mobilom. Pont most! Szitkolózva kerestem a készüléket, amikor észrevettem, hogy egy pár polccal arrébb fekszik. Felálltam, és odasprinteltem. Hiba volt.
 Hirtelen valami megragadott, és a falnak csapott. Felkiáltottam a fájdalomtól, és összegörnyedve a földre estem. Hallottam az Alfa morgását, ahogy az közelebb jött, és felém hajolt. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, és ránézzek.
- Nem szabad megölnöd - suttogtam a vérvörös szemébe nézve. Az Alfa megtorpant, és rámmorgott.
- Miért nem? - hirtelen a szörny eltűnt előlem, és valaki lefogott. A hangja ismeretlen volt, de érdes, hátborzongató. - Te is csak egy elhanyagolható emberi lény vagy.
- Talán - köhögtem. Az idegen leszorította a nyakam, kiszorítva belőlem a levegőt. - De nem adom fel könnyen.
Hirtelen felemeltem a lábam, és kihúztam a kezem magam alól. Megragadtam az idegen könyökét, és teljes erőmből lehúztam, miközben átfordultam a hátamra. Éreztem, ahogyan a férfi meglepetten lefordul rólam, de a következő pillanatban már megint a farkas formályában volt, aztán pedig minden sötétté vált, ahogyan az Alfa belekarmolt a hátamba.

Szirénahangra ébredtem fel. A fejem hasogatott, és úgy éreztem, minden csontom ég. A hangok majd' kiszakították a dobhártyámat. Mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy Jackson karjaiban fekszem, aki remegve próbálgat felébreszteni. A szemében aggódást láttam, és félelmet.
- Brannie! - kiáltott fel megkönnyebbülten. Amennyire csak tudott, magához ölelt, majd elindult kifele. - Valaki! Valaki, segítsen!
A DVD kölcsönzőbe hirtelen berontott két rendőr, kezükben egy pisztollyal. Összerezzentem a hirtelen mozdulatra, a hátamba fájdalom hasított. Felszisszentem. Jackson mégjobban magához szorított, és kétségbeesetten a rendőrökre pillantott. - Segítsenek már, az istenért!
Az egyik rendőr közelebb rohant hozzánk, és átvett Jacksontól. Felnyögtem, amikor hozzáért a hátamhoz - mikor végre a fiatal rendőr karjaiban voltam, Jacksonre pillantottam, akinek a karjai vörösek voltak. Egy kis időbe tellett, amíg rájöttem, hogy az az én vérem.
Jackson leállt veszekedni a másik rendőrrel, valószínüleg Lydia után kérdezgetve. Engem kivitt a másik rendőr, majd elindult a mentősautókhoz. Gyengéden felültetett az egyik teherautó hátuljába, és a szemembe nézett.
- Figyelj rám. Az egyik orvos mindjárt lecsekkol, addig ne nagyon mozogj, jó? - kérdezte, és már vissza is rohant az épületbe, esélyt se adva arra, hogy válaszolhassak. Bosszúsan lehunytam a szemem - semmi kedvem nem volt itt lenni, csak haza akartam menni.
- Brannie? Brannie! - hallottam egy ismerős hangot. Felkaptam a fejem, és döbbenten néztem Stilesra, aki kipattant az autóból, és felém rohant.
- Stiles! - suttogtam megkönnyebbülten, amint a fiú a karjaiba zárt. Visszaöleltem, és most először éreztem meg magamon a sokk utáni hatást. Beleszipogtam Stiles kabátjába, ahogyan a fiú magához szorított.
- Whoa, mi történt a hátaddal? - kérdezte a fiú eltolva magától, és megfordított. Elborzadva nézte végig a karmolást.
- Az Alfa... Az Alfa megtámadott minket - nyeltem egyet remegve. Stiles aggódva rámnézett, majd megint megölelt.
- Stiles, azt mondtam, maradj a kocsiban! Mit nem... - kiáltott a Sheriff felénk, amikor meglátott engem. Azonnal felénk indult. - Brannie, jól vagy? Mi történt?
Elgondolkozva néztem körül, próbálva előjönni egy hazugsággal. Én tényleg nem akartam, hogy Stiles apukája aggódjon, de nem mondthattam el neki az igazat.
- Egy hegyi oroszlán.
- Tessék?
- Egy hegyi oroszlán támadott meg minket - mondtam határozottan. - Megkarmolt.
Sheriff Stilinski rápillantott a hátamra, és összeszorította a száját.
- Felhívom a bátyádat.
- Ne! - kiáltottam hirtelen. Stiles apukája értetlenül rámnézett. - Nézze, én nem akarom, hogy most még ezzel is törődnie kelljen...
- Brannie, ez a sebesülés eléggé súlyos, és bár a karmolás nem ment mélyre, nem akarom, hogy elfertőződjön. Felhívom a bátyád - mondta a Sheriff ellentmondást nem tűrően. Feladva sóhajtottam.
- Rendben.
Stiles végig velem maradt. Tudtam, hogy odaakar menni Lydiához, de mikor felajánlottam, azt mondta, hogy itt marad velem. Kezdtem úgy érezni, hogy Stilessal visszaáll a régi kapcsolatunk. Scottal és vele legjobb barátok voltunk, de Stilessal mindig is egy kicsit közelebb álltunk egymáshoz. Pontosabban én álltam közelebb hozzá, ő pedig mind a kettőnkkel ugyanolyan jó barát volt. Persze, Scottot is imádtam, és meg is értettem, amikor azok a gondok történtek a családjában, mivel az én szüleim is folyamatosan veszekedtek, csak nem volt olyan komoly, mint az övé. Mindenesetre Stilessal sokkal többet hülyéskedtünk, és folyamatosan megvicceltük Scottot.
Egy fél órával később Lydiáék elmentek, és Finn is megérkezett, Teddyvel a kezében.
- Brannie? Brannie! - kiáltotta, amikor meglátott, azonnal letette Teddyt, és megölelt engem, vigyázva a hátamra. Éreztem, ahogyan remegett, és mint hogyha még könnyezett is volna.
- Minden rendben, Finn. Itt vagyok, nincs semmi baj - suttogtam visszaölelve a bátyámat.
- Azt hittem... Azt hittem, hogy... - akadt meg Finn hangja. Lehunytam a szemem. - Azt hittem, hogy ugyanaz történt, mint anyáékkal. Felhívott a rendőrség, hogy én vagyok-e a te bátyád, és azt hittem... Azt hittem, hogy téged is elveszítettelek.
Bűnösnek éreztem magamat. Bele sem gondoltam, hogy Finnek ez milyen érzés lehetett... Amikor a szüleink meghaltak, ő csak telefonon keresztül tudta meg. És most is, valószínüleg ugyanúgy kezdődött a hívás.
Átnéztem Finn válla mögött, és észrevettem, ahogyan Stiles Teddy mellett térdel, és minket néz. Halványan rámosolyogtam, Stiles pedig biccentett, de láttam a tekintetén, hogy sajnál. Nem is sajnál, inkább olyan együttérző volt. Ő is tudta, milyen érzés szülő nélkül felnőni.
Abban a pillanatban örültem, hogy Stiles ott van nekem, és hogy végül is mégis kibékültünk.

Egész este rémálmaim voltak. Leginkább a vörös szempár szerepelt benne, de volt, amikor végig kellett néznem, ahogyan az Alfa darabokra tépi Jacksont és Lydiát, vagy éppen engem kínzott. Mindenesetre Finn folyamatosan az én szobámba rohangált, ahányszor sikítottam, míg végül azt mondta, hogy velem marad. Szerencsére utána már nem volt több rémálmom.
Reggel viszont Finn mindenképpen azt akarta, hogy otthon maradjak, amibe persze nem egyeztem bele. A bátyám végül feladta, és elhúzott a munkahelyére, Teddyt pedig eldobta az oviba, mivel "nem terhelhetem meg magamat". Pontosan ezért, még mielőtt elment, felhívta az én(!) barátomat, Stilest, hogy vigyen el a suliba, amibe persze a fiú beleegyezett, de akkor is furának tartottam.
Miután beengedtem Stilest a házba, elmentem kávét főzni magamnak, miközben leültettem a fiút. Még mindig pizsamában voltam, és hullafáradtan járkáltam a konyhában.
- Minden rendben? - kérdezte Stiles rám nézve, mire sóhajtva bólintottam. - Fáradtnak tűnsz.
- Csak nem aludtam jól - morogtam, és összerezzentem a kávéfőző csipogására. Gyorsan kivettem a bögrét, majd ittam egy kortyot, nem törődve az ital forróságával.
- Biztos, hogy ma suliba akarsz menni?
- Igen. Plusz, ma van a szülői értekezlet, és én néhány tanár azt akarta, hogy ott legyek Finnel.
Stiles hitetlenül megrázta a fejét, de végül nem szólt semmit, én pedig felmentem a szobámba átöltözni.
A kórházban végül befáslizták a sebemet, ami most vöröslött a vértől. Sziszegve szedtem le magamról a skarlátpiros rongyot, majd vigyázva feltekertem magamra a másikat.
- Hé, minden oké? - kiáltott fel Stiles.
- Persze! - mondtam összeszorított fogakkal, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, miután végre kész lettem. - Egy perc, és megyek!
Mivel már nem volt olyan meleg, egy vastagabb farmert vettem fel, és egy fekete pólót. belebújtam a kötött bézs kardigánomba, majd felemeltem a táskám, és lebotorkáltam a lépcsőn. Stiles éppen Luna elől menekült, és mikor meglátott, megkönnyebbülten megragadta a táskámat, majd kirohant az ajtón. Megrovóan Lunára néztem, aki csak ártarlanul megnyalta a kezem, mire elnevettem magam, de Stiles után mentem.
A kocsiba szállás eltartott vagy tíz percig. Stiles volt olyan kedves, és segített nekem, aminek nagyon örültem, ugyanis a hátam iszonyúan fájt. De miután végre bent voltam, elindultunk a suliba. Stiles mindenféléről hablatyolt, szóval az út nem volt unalmas, de éreztem, hogy a fiú aggódik értem.
Stiles végig segített, egészen Kémia óráig, amikor is kezdtem kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e suliba jönni. Mr Harris ugyanis ki nem állhat, sőt biztos vagyok benne, hogy a férfi mindnkinél jobban utál engem.
- Csak baráti emlékeztető... A szülői értekezlet ma este van. Akik C alatt állnak, azonnal ell kell jönniük.  Nem mondok neveket, mert a szégyen és az önundor elég büntetés kell legyen - járkált közbe a tanár gúnyosan végignézve rajtunk.
- Látta valaki Scott McCallt? - kérdezte megállva Stiles és előttem. A fiú belemélyült a könyvébe a szájában a kihúzó kupakjával, mire oldalba böktem, és Stiles értetlenül felnézett.
A következő pillanatban Jackson nyitott be az ajtón. Amint észrevett, biccentett egyet felém, én pedig halványan rámosolyogtam. Jackson ledobta magát a helyére, és nem nézett senkire - Mr Harris pedig nem cseszte le a fiút, mint ahogyan velem tette volna. Nem, Mr Harrisnek Jackson volt a kedvence.
- Hé, Jackson - érintette meg a férfi Jackson vállát. - Ha bármilyen okból korábban szeretnél elmenni, tudasd velem.
Jackson összeszorított fogakkal bólintott egyet, majd megint felém nézett - a kérdő pillantására csak megráztam a fejem. Nem, persze, hogy nem! Mr Harris utál engem, soha nem ajánlaná fel nekem azt, amit Jacksonnak.
- Mindenki kezdje olvasni a kilencedik fejezetet - mondta végül a tanár unottan. - Mr Stilinksi.
Stiles felkapta a fejét. - Próbálja meg letenni a kihúzót a bekezdések között. Ez kémiakönyv, nem kifestő.

Stiles az óra végéig valamivel el volt foglalva, azt hiszem Dannyval beszélt, de nem nagyon figyeltem. Ami azt illeti, lehet, hogy el is aludtam, mert csak az óra végét jelző csengőre ébredtem fel. Stiles és a többiek már rég kint voltak, így egyedül kellett kiküzdenem magam a teremből. Mivel Stilessal nem volt ma több órám, a maradék időt a suliból egyedül töltöttem - Lydia otthon maradt.
A suli után Stiles idegesen rángatott el engem a kocsijához, folyamatosan motyogva valamit. MIkor végre rákérdeztem, hogy mi a baj, Stiles bosszúsan magyarázni kezdett.
- Scott nem veszi fel a telefont, Lydia hiányzik, ki tudja mit látott, és az egésszel nekem kell foglalkoznom!
- Hé! - tettem a vállára a kezem, mire a fiú légzése lelassult. Halványan rámosolyogtam. - Én itt vagyok neked. Együtt megoldjuk, oké?
Stiles vett egy mély levegőt, majd bólintott. Megragadta a derekam, majd felsegített a Jeepjébe, mire hálásan rápillantottam, ő pedgi kicsit aggódva, de bólintott. Bemászott a vezetőülésre, majd elkezdett vezetni.
- Ez nem a te házad - szólaltam meg értetlenül, amikor Stiles leparkolt a legjobb barátnőm háza előtt. Megbeszéltük, hogy együtt lógunk egy kicsit, még mielőtt vissza kell mennem a suliba.
- Nem.
- Miért álltunk meg Lydia házánál? - kérdeztem ránézve. Stiles egy rám pillantott, és a szemében őszinte aggódást és félelmet láttam.
- Csak tudni akarom, hogy jól van-e - motyogta. Meghatott az, amit érzett Lydia iránt. Hogy ennyi év után és érdeklődött a lány után, sőt, szerelmes volt belé. Hogy mindent tudott Lydiáról, és tényleg az igazi énét szerette, nem pedig a kinézetét, vagy az álcáját. És néha azt kívántam, bárcsak engem is így szeretne valaki.
- Rendben. Megvárlak kint, én már beszéltem vele tegnap, és nem igazán tudok most mozogni normálisan - biccentettem rámosolyogva, de mindketten tudtuk, hogy csak azért mondom, mert szeretném, hogy kettesben legyenek. Stiles boldogan rámnézett, majd túlságosan nagy energiával kiugrott a Jeepjéből, és az ajtó elé rohant. Még láttam, hogy csengetés előtt megigazítja a dzsekijét, és kifújja a levegőt.
Hátrahajtottam a fejem, és vettem egy mély levegőt. Igazság szerint irigyeltem Lydiát. Hogy ott volt neki Stiles, aki vigyázott rá, és ott volt neki, még ha csak titokban is. Stiles szerette Lydiát. Nekem nem volt senki ilyesmim. Persze voltak már barátaim, fiúim, de semelyik sem volt az igazi. Az összes csak szeretett volna egy barátnőt, egy csomóról nem is tudtam, ugyanis Lydia az engedélyem nélkül csinált nekem randikat. Persze az összeset lefújtam végül, de mégis csak jó lett volna olyannal randizni, akinek nem azért tetszek, mert menő vagyok, vagy szép, hanem mert elfogadja minden hibámat és furcsaságomat. Hogy mennyire törődök a családommal, hogy utálom a barackot, imádom a Supernaturalt, a Sherlockot, és a többi sorozatot, hogy imádok olvasni. Tudnia kell, hogy soha nem veheti el az mp3 lejátszómat, nem szólhat hozzám, ha fülhallgató van a fülemben, és elfogadja, hogy nem akarok énekelni, még akkor is, ha esetleg szép a hangom.
Persze a családomon és a legjobb barátaimon kívül nincsen ilyen ember. Így is kezdem úgy érezni, hogy Jackson, Lydia és én kezdünk eltávolodni, és még csak el sem mondthatom nekik, miért. Borzalmas érzés, hogy nem lehetek velük őszinte, ahogyan a bátyámnak sem mondthatom el, miért vagyok annyira keveset otthon, és miért vagyok mindig hullafáradt.
Igazából kikészített ez az egész vérfarkasos dolog. És még csak nem is mutathattam, mert nem akartam cserben hagyni Scottot, vagy Stilest. Soha többé nem akartam őket elhagyni, ráadásul egy gyenge magyarázattal, mint legutóbb. Nem követhetem el mégegyszer ugyanazt a hibát.

Stiles eléggé letörten jött ki, így azt mondtam, hogy nyugodtan kitehet a saját házamnál. A fiú még csak nem is reagált, úgy száltam ki a kocsiból, hogy a fiú el sem köszönt. Valószínüleg gondolkozhatott valamin, de úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szólok semmit. Nem biztos, hogy akarom tudni.
Miután bementem a házba, úgy döntöttem, hogy elviszem a kutyát sétálni. Finn nem volt otthon, hogy megállítson, én pedig mindenképpen akartam mozogni, úgyhogy ráakasztottam Luna nyakörvére a pórázt, és kimentönk az erdőbe.
A kutyát hamar elengedtem, ő pedig boldogan rohant el a fák közé. Lassan sétálni kezdtem - a kezemet a zsebemben tartottam. Óvatosan mentem, figyelve a környezetemet, és tudtam, hogyha bármi történik, nem tudom megvédeni magam, viszont szükségem volt egy kis sétálásra, hogy kiürítsem a fejem.
A következő pillanatban valami kiugrott a fák közül, én pedig kihúztam a tőrt a zsebemből, a lényre szegezve. Egy pillanatig tartott csupán, amíg rájöttem, hogy az a "valami" éppenséggel Derek. Azonnal odarohantam a térdelő alakhoz, aki zihálva bámult maga elé. Az arcán most először félelmet láttam, és fájdalmat. Sóvárgást?
- Derek? Derek, minden rendben? - kérdeztem a tenyerembe véve az arcát. Derek nagy nehezen rám fókuszált, majd próbált lenyugodni. - Minden rendben.
- Nincs semmi sem rendben! - morogta elhúzódva tőlem. Kissé csalódottan leeresztettem a kezem, de ha Derek észre is vette volna, nem érdekelte.
- Mi történt? - motyogtam halkan, lehajtva a fejem. Derek erősen zihált, és erős volt a gyanúm, hogy nem akar rám ordítani.
- Semmi közöd hozzá - köpte felém. Felnéztem rá, és egyet hátraléptem. Derek arca nem változott - végig ugyanaz az undorodó arckifejezés volt rajta. Minthogyha undorodna tőlem.
- Jó - bólintottam, megpróbálva visszanyelni a könnyeimet. - Jó - mondtam mégegyszer, majd sarkon fordultam, és sietve elindultam a másik irányba. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól - de nem tudtam, hogy a sebeim miatt éreztem így, vagy Derek viselkedése miatt.
Keserűen füttyentettem egyet, mire Luna megjelent. Legalább ő örült annak, hogy lát engem.

Miután Finnel megérkeztünk a sulihoz, a bátyám kisegített a kocsiból, amit egy morgással köszöntem meg. Kezdtem egyre kevésbé kedvelni azt az ötletet, hogy segítség nélkül semmit sem tudok csinálni. Finn mindenesetre csak megforgatta a szemét, és belém karolt, majd bekísért.
- Remélem annyira nem rosszak a jegyeid. Csak azokat hívták be, akik D alá teljesítettek - húzta össze a szemöldökét a bátyám.
- Tudtommal mindenből jól állok - vontam meg a vállam. Finn nem válaszolt, mivel megérkeztünk az első teremhez, ami Finstock edzőé volt. Éppen Stiles apukája jött ki az ajtón. Odabiccentett felént, majd fáradtan elindult kifele.
- Na, befele - kiáltott ki az edző, mire megforgattam a szemem. Finn értetlenül utánam jött. - Oh, Te vagy az a Brannie gyerek, nem?
- Igen, edző, én vagyok az - sóhajtottam fáradtan. Finn leült mellém.
- Brannie? Te vagy a második gyerek, akinek ilyen fura a neve.
- Becenév - forgattam meg a szemem.
- Becenév? Mi az igazi neved? - kérdezte az edző rámmeredve, mire unottan rámutattam az előtte heverő lapra. - Ó. Hmm. Ez nem is olyan rossz. Sőt...
- Ne hívjon úgy. Az anyám neve volt - mondtam halkan, mire Finn óvatosan a hátamra tette a kezét.
- Uh - oh. És ez a második kínos beszélgetés a mai nap folyamán - motyogta Finstock magának. Végre normálisan is felnézett a papírjaiból.
- Finn vagyok, Brannie bátyja. Én vagyok a gondviselője - biccentett a bátyám. Az edző csücsörített egyet, és bólintott.
- Akkor kezdjünk is bele!

Az összes tanárnál végigmentünk. Mindenki jó dolgokat mondott, és hogy Lydiával együtt én vagyok a legjobb tanuló. Már csak Finn büszke pillantásaiért is megérte ezeket a dolgokat csinálni. Reméltem, hogy anya és apa is így nézne rám.
Aztán persze jött a fekete leves. Mr Harries.
- Az a tanár utál engem. Mármint, tényleg utál. Gyűlöl, betegesen próbálja lehúzni a jegyeim, és... - hadartam Finnek, aki viszont csak legyintett.
- Büszke vagyok rád, Brannie. a Kémiát amúgy is utáltam.
Beléptünk a terembe, majd leültünk a tanár elé, aki természetesen szúrós pillantásokat küldött felém.
- Üdvözlöm önöket - mondta, mintha valami mágikus helyen lennénk.
- Akkor kezdjünk is bele.
- Brannie jegyei normálisak, sőt, ő az egyik legjobb tanuló az osztályban. Ám amióta elkezdett barátkozni McCallal és Stilinskivel, úgy érzem lélekben máshol jár, és néha elgondolkozom, hogy ez csak a két fiú miatt van-e - kezdte, de már is nem tetszett a hangsúlya.
- A jegyeim attól még jók - morogtam, de a tanár figyelmen kívül hagyott.
- Brannie depressziósnak tűnik, és lehet, hogy ennek köze van az otthoni helyzetének.
- Dehogy van! - pattantam fel hitetlenül. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hogyan mer Mr Harries beleszólni a magánéletembe.
- Brannie, a bátyáddal élsz, és dolgozol. A szüleidet korán elvesztetted, és végignézted, ahogy meghalnak. Lehet, hogy esetleg máshogy kéne élned. Mással... - nézett rám, de ebben a pillanatban Finn is felpattant.
- Köszönjük, hogy időt szánt ránk, Mr Harries, de úgy gondolom, hogy a magánéletünk nem tartozik magára. Most pedig, ha lehet, távozunk, mivel minden fontos információt megtudtunk - a bátyám hangja csöpögött a gúnytól. - Viszlát.
Kirontottunk a teremből, Finn magában tépkelődve, én pedig mérgesen.
- Finn, tudod, hogy semmi gáz, ugye? Boldog vagyok otthon, nem kell nekem más gondozó. Sőt, hogyha tőletek is elszakítanának, akkor tényleg összeroppannék - fordultam felé könyörögve.A bátyám bizonytalanul pillantott rám, nem bízva magában. - Finn...
- Gyere, menjünk.
Finn a hátamra tette a kezét, és kiterelt a suliból. Hitetlenül meredtem rá. Persze, az életem nem volt habos torta, de ez ne jelentette azt, hogy jobb lenne, ha Finn lepasszolna. De abban a pillanatban nem tudtam megszólalni - hogy a meglepetéstől, vagy a csalódottságtól, azt nem tudom.
Úgy éreztem, hogy a mai nap borzasztó volt. Derek szó szerint undorodott tőlem, miután megcsókoltam, alig tudok mozogni, és persze most meg Finn is elgondolkozik azon, hogy esetleg jobb lenne nekem nélküle. Plusz, el ne felejtsem, Scott eltűnt Allisonnal együtt, bent hagyva minket Stilessal a szarban - ami különösen idegesítő, mivel nekünk nincs szupererőnk, mint Scottnak. Ami azt illeti, fogalmunk sincsen semmiről.
Amint kiértünk, sikítást hallottam. Hirtelen mindenki rohanni kezdett körülöttünk. Finn azonnal megragadta a karom, és elkezdett a kocsink felé rángatni, de a nagy tömegben hirtelen valaki közénk vágott, és elvesztettük egymást.
- Finn! Finn! - kiáltottam a pánikoló emberek közé, de ha jött is válasz, nem hallottam. Bosszúsan megfordultam, és megpróbáltam kijutni a tömegből. Egy párszor meglöktek, ami nem tett jót a már amúgy is fájó sebeimnek, így egy pár perccel később a földön kötöttem ki. Senki nem segített fel. Nem éreztem jól magam, és körülöttem mindenki siettett, nem figyelve a lábuk elé, így megrúgtak engem.
Megpróbálkoztam feltápászkodni. Sheriff Stilinski észrevett engem, és felém sietett, mire ijedten rákiáltottam.
- Vigyázzon!
A Sheriff mögötti autó hirtelen kitolatott, ezzel elütve Stiles apukáját. Felsikítottam, ahogyan a Sheriff hátrarepült, és gyorsan odamásztam mellé.
- Jól vagyok - nyögte ki. Segítettem felülni neki.
- Biztos? Nem fáj semmi? - kérdeztem aggódva.
- Csak a lábam. Te jól vagy, kölyök? - kérdezte végignézve rajtam. - Vérzel!
- Mi? - kérdeztem végignézve magamon. Igaza volt, a ruhám tényleg véres volt a hátamnál. Valószínüleg felszakadtak a sebeim. - Semmi bajom, Papa Stilinski, csak a régebbi karomnyomok - szorítottam meg a férfi kezét, mire a Sheriff megkönnyebbülten sóhajtott.
A következő pillanatban pisztolylövést hallottunk. Megfagytam, Stiles apukája pedig előrántotta a pisztolyát. Mindketten felnéztünk - Mr Argent ott állt nem messze tőlünk egy pisztollyal a kezében, előtte pedig egy halott állat feküdt.
Egy hegyi oroszlán.
Értetlenül pillantottam fel Scottra, aki Mr Argent mellé állt. Mit keresett it egy puma? Tudtommal eddig semelyik áldozat sem volt megölve egy hegyi oroszlán által. Ami azt jelentette, hogy ez a puma ártatlan volt.
Mr Argent megölt egy ártatlan állatot.
Vajon mikor teszi ugyanezt Scottal?