2016. március 13., vasárnap

6. fejezet

Sziasztok! Azt terveztem, hogy írok egy kis Scott/Brannie barátságpuffancsot (ne kérdezzétek, én találtam ki a fogalmat), mert úgy érzem, nem nagyon beszélgettek. Remélem tetszeni fog a fejezet, és egy pár kommentnek tényleg örülnék :)


Aznap este, Finn nem engedett el, amíg haza nem értünk. A bátyám iszonyúan félt, hogy megint elveszített, és kezdtem bűntudatot érezni, hogy ennek teszem ki őt. Hogy mindig ilyen halálos eseményekbe keveredek, és neki pedig fogalma sincs, hogy életben vagyok-e.
Miután haza értünk, egy óriásit veszekedtünk. Finn mindenképpen el akart küldeni Spanyolországba, az unokabátyámhoz, amire hevesen reagáltam.
- Hogy képzeled, hogy visszamegyek Samhez? - kérdeztem remegő hangon. - Azok után, ahogy viselkedett velem anyáék halála után?
- Brannie, távol akarlak tudni téged és Teddyt a veszélytől.
- Nem megyek sehova!
- Az emberek meghalnak, Brannie, és nem akarom, hogy te legyél a következő! - kiáltotta Finn.
- Képzeld, én sem akarom, hogy te legyél az! Márpedig, ha egyedül maradsz Beacon Hillsben, akkor...
- Nem tudsz megvédeni, Brannie.
- Te sem engem - sziszegtem. - Maradok, és kész. Nem megyek vissza Samhez.
- Pa... - kezdte Finn, de elkerekedett szemekkel félbe vágtam.
- Ne. Ne merészeld kimondani azt a nevet.
- Ez a te neved! - kiáltotta Finn dühösen.
- És az anyámé is! Ne merészelj úgy hívni! - kicsordult az első könycseppem, amit több követett. Finn magához tért, és bűnbánóan lehajtotta a kezét.
- Brannie...
- Felmegyek a szobámba. Holnap te hozod haza Teddyt - morogtam megtörölve az arcom, és elfordultam. - Jó éjt.

Másnap korán reggel elhagytam a házat. Mindenképpen be akartam szerezni valamit, hogy meg tudjam védeni magam. Így elmentem a közeli virágboltba, ahol rákérdeztem a sisakvirágra. Igazából elég sokat megtudtam a növényről - az emberekre is mérgező, és a legtöbb állatot megöli a természetben. Az eladó lelkesen mesélte, hogy azért hívják farkasölő sisakvirágnak, mert legyengíti a vérfarkasokat. Persze ezután elkezdett hablatyolni az ezüstről, mire magaban horkantottam. Igen, az ezüst tényleg halálos a vérfarkasokra. Csak nem a metálként, hanem Allison családjaként.
Miután megkérdeztem, hogy árulnak-e sisakvirágot, az eladó lelkesen bólogatott, és - bár elég drágán - de sikerült megvennem a növényt.
Otthon aztán nekiláttam a munkának - felaprítottam a növénynek a leveleit és a györekét. Úgy döntöttem, hogy belerakom őket egy kis üvegecskébe - kisebb volt, mint a kisujjam - majd gondosan lezártam a tetejét, és becsomagoltam egy kis textilanyaggal. Végül ráfűztem egy láncra, és kész is voltam a talizmánommal.
Gyorsan befújtam parfümmel az egészet, így Scott és Derek nem érzi a szagot. Tudom, hogy ha éreznék, fenyegetésnek vennék, de én is megakartam védeni valahogyan magam.
Miután felraktam a nyakamba, felszaladtam, és átöltöztem - el akartam menni a boltba, és azt csak nem tehettem meg a melegítőmben -, szóval felkaptam magamra a rózsaszínű Star Warsos pólót (Stiles azonnal meg akarta venni nekem...), és a fekete szoknyámat. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és felkaptam a bevásárlólistát, majd kiszaladtam az ajtón. Mindenképpen elakartam kerülni Finnt.
A boltban nem voltam sok ideig. Időközben összefutottam Scottal, aki éppen két zabpehely próbált dönteni. A fiú nem is vett észre, amíg meg nem szólaltam.
- Azt válaszd, amelyikben van csoki.
Scott megugrott a hangomra. Az ember azt hinné, hogy egy vérfarkast nehéz megijeszteni, de Scott túl hülye, hogy használja a természetfeletti képességeit.
- Szia Brannie - köszönt a fiú felém fordulva.
- Helló Scott.
Egy ideig csendben álltunk, felmérve a másikat. Scott nem nagyon értette a szúrós pillantásaimat, én pedig karba tett kézzel álldogáltam.
A következő pillanatban fájdalom hasított a hátamba, és összerogytam. Felszisszentem - fogalmam sem volt, hogy mi történt - semmi logikus nem volt abban, hogy így kezdjen el fájni a sebem. De persze az sem normális, hogy a sebeket az Alfától szereztem.
- Brannie! - Scott rögtön mellettem termett, és ijedten felsegített. - Mi az? Mi a baj?
- A... A hátam... - nyögtem. Scott felkapott az ölébe, és elindult, nem törődve azzal, hogy egyre többen figyelnek minket. Belefúrtam a fejem Scott vállába, megpróbálva elfolytani a hangomat, nehgy felsikítsak a fájdalomtól.
Aztán hirtelen minden elmúlt. Még mindig éreztem a fájdalmat a hátamban, de már közel sem annyira. Scott megérezte, hogy valami megváltozott. Értetlenül lenézett rám, mire felpillantottam rá. Csak most vettem észre, hogy könnyeztem.
- Mi történt?

- Utoljára mondom, Scott, minden rendben!
A hangulatom a szokásosnál is nyűgösebb volt. Scott csak nem hagyott békén engem, és a bevásárlás végéig folyamatosan követett, és kérdésekkel bombázott.
- Brannie, ami ott történt, az nem volt normális.
- Nem mondod?!
- Csak segíteni akarok.
- Hát most mindent csinálsz, csak azt nem - fordultam felé idegesen. Scott egy kicsit meglepődött, majd hátrébb lépett. Próbálta elrejteni, de láttam, hogy megbántottam.
Hirtelen bűnbűnóan lepillantottam a földre. Bosszúsan beletúrtam a hajamba, és sóhajtottam egyet.
- Sajnálom - motyogtam.
- Minden... Minden rendben, Brannie?
Felpillantottam. Scott aggódva nézett rám. Minden rendben volt-e? Nem tudom. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Egyre kimerültebb lettem, nem aludtam normálisan, alig töltöttem időt a családommal, akik végül nélkülem mentek át Willowhoz. Jacksonnal egyre kevesebbet beszélek, Lydia pedig úgy látszott mérges volt rám emiatt. Ezenkívül próbáltam a lehető legtöbbet segíteni Stilesnak a vérfarkas problémával, és megoldani Scottnak a problémákat.
Aztán ott volt Derek. Aki úgy látszott utál engem. Talán bennem van a hiba. Talán én cseszek el mindent, és emiatt történnek a problémák. Talán... Talán minden jobb lenne nélkülem.
- Brannie?
- Igen. Igen, minden oké - nyeltem egyet. Scott összeszorította a száját.
- Brannie, kérlek, csak most ne hazudj.
Értetlenül felnéztem. Scott közelebb lépett, és mérgesnek tűnt.
- Miről beszélsz?
- Azt hiszed nem veszem észre a fekete karikákat a szemed körül? - kérdezte. - Hogy mennyire beletemeted magad a munkába, hogy elfelejtesz élni? Hogy próbálsz mindent megoldani, de erre még te sem vagy képes!
- Scott... - kezdtem, de a fiú félbevágott.
- Nem tudom, mi történt hat éve, mert nem mondtad el. Nem is akarom tudni, rendben? Megértem, ha nem szeretnéd megosztani. De ne próbálj meg emiatt az ok miatt elrejtőzni előlünk! - kiáltotta. - Ne menekülj az élet elől. Kérlek, Brannie.
Scott nyelt egyet, próbálva lenyugtatni magát.
- Nem akarom, hogy túlterheld magad. Brannie, te még mindig a legjobb barátom vagy. Fontos vagy nekem, rendben? Ne merészeld feladni.
A fiú közelebb jött, és a karjaiba zárt. Döbbenten álltam. Sosem gondoltam volna, hogy Scott így lát engem - hogy ennyit jelentek neki. Hogy annyit jelentek neki, mint ő nekem.
Nem bírtam tovább. Belefúrtam a fejem a vállába, és megengedtem magamnak, hogy sírjak. Szorosan magamhoz öleltem a fiút, és kieresztettem minden bánatomat. Csak sírtam, és sírtam.
Egy kis idő után, mikor végre elcsendesettem, Scott elhúzódott. Halványan rám mosolygott, és pedig egy mély levegővétel után visszamosolyogtam.
A bevásárlás maradék része csendben telt. Csak Scott ajánlotta fel, hogy hazavisz, de mást nem mondtunk egymásnak.
- Tíz éves voltam.
A hangom rekedt volt a sírástól. Scott felém fordult, értetlenül. Éppen a kocsik felé sétáltunk.
- Anya, apa, én, és az öcsém anyám hasában - mosolyodtam el - spanyolországba mentünk, mint minden nyáron. Most különleges volt az egész - hiszen Teddy nemsokára megszületik, szóval aznap este ünnepeltünk - keserűen nyeltem egyet. - Nem kellett volna.
Scott kényelmetlenül áttette az egyik szatyort a másik kezébe.
- Anya valahogyan felborította az egyik gyertyát, ami aztán felborította a többit... És aztán valahogyan, az egész ház lángokban állt. Senki nem élte túl, csak én.
- És... Teddy? - kérdezte Scott halkan.
- Ki kellett operálniuk a halott anyám testéből.
Scott lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit, tudta, hogy egy sima "sajnálom" nem elég. Semmi sem tenne engem boldogabbá.
- Nem voltunk ott neked - volt az első mondat Scottól. Értetlenül rá néztem. - Nem voltunk ott neked, amikor ez történt. Miért nem voltunk ott neked? Miért kellett ennyire vaknak lennünk?
- Scott...
- Brannie, sajnálom, jó? Sajnálom, hogy sehol sem voltam, amikor ez történt. Sajnálom, hogy ilyen önző voltam.
Scott arca igazi fájdalmat tükrözött. Lehajtotta a fejét, így a földet bámulta, és összegörnyedt, mintha a világ összes gondját a hátán hordozná.
- Scott...
 Hozzáléptem, hogy megöleljem. Scott a vállamba fúrta a fejét, ami emlékeztetett engem egy kicsi kölyökkutyára.
- Hogy csinálod?
Értetlenül bámultam a falra, még mindig a fiú hátát simogatva.
- Hogy csinálod, hogy ilyen egyszerűen megbocsátasz nekünk? Hogy ezek után még mindig itt vagy nekünk, és segítesz?
- Ismerlek titeket. Scott, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nekem vannak a világon a legjobb barátaim, akkor igazat mondok.

Miután vagy hatszor eltévedtünk, és nem találtuk meg a kocsit, Scott elővette a kocsikulcsot, és benyomta a gombot, ami kinyitotta a kocsit. Bár én nem hallottam semmit, Scott felnézett a plafonra, és nyűgösen lerakta a szatyrokat.
- Scott! - pirítottam rá, mikor észrevettem, hogy az egyik üveg tej elgurult. Scott megforgatta a szemét, de a palack után sétált. Az üveg begurult az egyik kocsi alá, de amikor Scott már éppen bemászott volna, a palack vissza gurult.
A következő pillanatban a levegőben találtam magam, ahogyan Scott rohanni kezdett, velem a kezében. Felszisszentem amikor megérintette a hátam, de abban a pillanatban nem érdekelt.
- Az Alfa - motyogtam idegesen. Mögöttem a vérfarkas morogni kezdett.
Scott berontott az egyik autó mögé, és lerakott engem maga mellé. Összeszorítottam a fogam, hogy ne kiáltsak fel.
- Menj, Scott - sziszegtem. Scott hitetlenül rám nézett.
- Dehogy is!
- Megyek veled, te idióta!
A következő pillanatban mind a ketten kirontottunk, és rohanni kezdtünk. Scott elkezdett a kocsik tetején ugrálni, amiknek elindult a riasztója. Elég jó ötletnek tartottam, és úgy látszott az Alfa is kezd lemaradni.
Egyetlen egy probléma volt. A sebeim miatt nem voltam a legjobb formámban, így kezdtem lemaradni Scottól. Egyre jobban fájt mindenem, és már úgy éreztem magam, mintha fulladoznék. Láttam, hogy Scott befordult a sarkon, egyedül hagyva engem az út közepén.
Valami megragadta a vállam, és felsikítottam. Reflexből letéptem a nyakamból a medált, és kinyitottam - már majdnem rászórtam a tartalmát a mögöttem lévőre, amikor észrevettem, hogy ki az.
- Derek - suttogtam halkan. A férfi csöndben rámmeredt, majd a kezemben lévő amulettre. Egy pillanatra összehúzta a szemét, majd bólintott, és ajkára tette az ujját, jelezve, hogy fogjam be.
Derek befordult a sarkon, majd Scottot hívta valaki, mire a fejemre csaptam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan Derek hozzácsapja Scottot valaminek, és ekkor jöttem rá, hogy az egész csak egy teszt volt. Teszt volt, hogy túléltük volna Derek ellen, vagy nem.
Lerogytam a földre, nem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban kiállhat egy kocsi, és elüthet engem. Fáradt voltam, fájt a sebem, és csak haza akartam menni.

- Brannie? - hallottam Scott hangját. - Brannie, jól vagy?
Scott odaszaladt hozzám, és letérdelt mellém.
- Minden rendben, csak fáradt vagyok. Felsegítenél? - kérdeztem halkan. Scott benyúlt a karom alá, és segített felállni. Lehajtottam a fejem.
- Brannie - szólt Derek. Nem néztem fel rá, csak megszorítottam Scott kezét.
- Megyünk?
Scott rám, majd Derekre nézett, és a férfire pillantva megcsillant a szemében valami.
- Igen.
Scott a kocsijához segített, majd ő is beült.
- Brannie, beszélnünk kell.
Derek hangja majdhogynem könyörgő volt.
- Majd beszéltek később - szólt Scott kissé kimérten, mire Derek eléggé rondán bámult a fiúra.
- Ráér, Derek. Ígérem, beszélünk - sóhajtottam, végre felnézve a férfi szemébe.
Scott elindította a kocsit, és elhajtott a férfi előtt. Egy ideig csendben utaztunk.
- Ez mi volt?
- Miről beszélsz? - kérdeztem nem véve le a szemem az útról.
- Tudod miről beszélek.
- Semmi.
- Semmi?
- Az, Scott. Semmi nem történt. Most  már haza mehetek? - csattantam fel, mire Scott összerezzent.
- Igen, persze, bocsánat.


Finn és közöttem nem hangzott el sok szó az este folyamán. Teddy észrevette a feszültséget, de nem szólt semmit, csak próbált mind a kettőnket felvidítani. Másnap reggel a bátyám már elhagyta a házat, szóval rám maradt az, hogy elvigyem az öcsémet.
Úgy döntöttem, hogy ma egy bő szürke pólót veszek fel, ami néha lecsúszott a vállamra, megmutatva a karmolás egy részét. Egy fekete farmert húztam magamra, és egy ugyancsak fekete sapit is viseltem. A derekamra rákötöttem a piros kockás flannelingemet, és felvettem hozzá a piros conversemet.
Teddyt gyorsan elvittem az oviba, majd a suliban úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy kis időt tölteni Jacksonnal.
- Hé, Jack! - kiáltottam oda neki, amikor észrevettem. A fiú felém fordult, és rám mosolygott. Gyorsan mellé siettem, figyelve a sebeimre, és köszöntem Lydiának és Dannynek is. Egy ideig beszélgettünk mindenféléről - én legfőkébb a kedvenc sorozatomról, Odaátról, mire persze mindannyian kiröhögtek, hogy egy kitalált szereplőbe vagyok szerelmes -, amíg be nem csöngettek.
Ebédszünetig szinte senkivel nem találkoztam, úgyhogy oda sem figyelve siettem az ebédlőbe, mert megbeszéltem Lydiával, hogy velük ülök. Persze, annyira szerencsétlen voltam, hogy nekimentem valakinek, így leejtettem az összes könyvemet, ami a kezemben volt.
- Ne haragudj, nem direkt volt... - szólalt meg a fiú, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a cuccaimat. Ő is letérdelt mellém, és odaadta a kémiakönyvem.
- Semmi baj, az én hibám volt - szóltam, majd felnéztem rá. - Isaac, igaz? - kérdeztem, mire a szőke fiú kissé döbbenten nézett rám. - Együtt járunk kémiára, és rajzra is.
- Oh, tényleg.
- Brannie vagyok - mutatkoztam be, mire a fiú egy kicsit gyorsan bólintott.
- Tudom. Umm, sajnálom, mégegyszer.
- Semmi baj. Jól vagy? - Isaac arcán egy monokli volt, és igazság szerint eléggé rondának tűnt. Kíváncsi voltam, hogy hogyan szerezte, de nem úgy tűnt, mintha a fiú meg akarná mondani.
- Igen persze, csak Lacrosse - habogott. Szégyenlősnek tűnt, ezért melegen rámosolyogtam, amit bizonytalanul, de viszonzott.
- Nos, Isaac, remélem még találkozunk, de most mennem kell - szóltam végül, és intettem egyet.
- Persze, majd találkozunk kémián... meg rajzon... Szia Brannie - motyogta elpirulva. Még utoljára rámosolyogtam, majd besiettem az ebédlőbe, és lehuppantam Lydia mellé.
Allison egy pillanatra rámnézett üdvözlésként, majd folytatta a szövegelését valamiről.
- Úgy tudjuk, hogy a fenevadat végül egy híres vadász csalta csapdába - mondta izgatottan, miközben a kezében tartotta a könyvet. Nem nagyon értettem, hogy miről van szó, de érdeklődve hallgattam. -, aki azt állította, a neje, és a négy gyermeke voltak a szörny első áldozatai - Allison felnézett. - A vezetékneve Argent.
- Miről van szó? - kérdeztem kissé feszülten.
- Elvileg az 1700-as években volt egy szörny, ami szinte mindent megölt, és senki nem tudta levadászni. Végül egy Argent nevű ember tudta megölni - mondta Allison izgatottan. Elismerően bólintottam, miközben próbáltam lenyugtatni magam, hogy Scottra nem egy olyan vadász vadászik, akinek a családja már évszázadok óta ezt csinálja. Persze hiába.
- Az őseid megöltek egy farkast. Na és? - mondta Lydia unottan, mire megforgattam a szemem.
- Nem csak egy nagy farkast - nézett le a könyvére Allison. - Nézd meg ezt a képet! Minek tűnik neked?
A lány felénk fordította a könyvet.
Lydia és én megfagytunk. A szörny a képen ijesztően hasonlított arra, ami megtámadt minket a videókölcsönzőnél. A vörös szeme azóta is rémálmokat okoz nekem, és tudom, hogy Lydia is így érez.
- Lydia? - szólt Allison, de semelyikőtünk sem reagált. - Brannie?
Nyeltem egyet.
- Lydia.
Mind a ketten hirtelen felnéztünk a lányra, aki kicsit értetlenül bámult ránk. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Úgy tűnik - szólalt meg Lydia szarkasztikusan -, mint egy nagy farkas. Találkozunk törin! - az eperszőke lány elővette a legszebb mosolyát, és hevesen felállt, és elsétált.
- Neki meg mi baja? - kérdezte Allison értetlenül. Megvontam a vállam.
- Nem tudom.

Mint később kiderült, Scott és Stiles büntetést kapott, így az egész délutánomat egyedül töltöttem, amíg egy hívást nem kaptam.
- Mi van? - kérdeztem nem éppen kedvesen.
- Derek azt hiszi, hogy Deaton az alfa - lihegte Stiles a telefonba.
- Mi van? - mondtam mégegyszer, ezúttal más hangsúlyban.
- Scott be akarja bizonyítani, hogy ez nem iga, úgyhogy a sulihoz kell mennünk, mert van egy tervünk. Itt vagyok a házad előtt, gyere ki - hadarta, én pedig döbbenten álltam, próbálva felfogni azt, amit mondott.
Kisiettem a ház elé, majd bepattantam a Jeepbe.
- Taposs bele a gázba - szóltam oda Stilesnak.
Az út csendben telt. Elmentünk Scottért, aztán elhajtottunk a suli parkolójába. Amíg Stiles és Scott megvitatta az ötletet, amit nem közöltek velem, mivel szerintük hülyeségnek tartanám (kezdek félni), én vártam Derekre, aki egy pár perc múlva meg is érkezett.
- Hol a főnököm? - kérdezte Scott. Derek megforgatta a szemeit.
- A hátsó ülésen.
- Nyugodtnak tűnik - szólalt meg Stiles szarkasztikusan. Deaton össze volt kötözve, és szinte biztos voltam benne, hogy Derek csak behajjította a kocsijába.
- Várjatok csak! - szólt a férfi, amikor látta, hogy Scotték elindultak a sulihoz. - Mit csináltok?
- Igen fiúk, ezt jó lenne tudni - húztam én is össze a szemem.
- Azt mondtad, összeköttetésben állok az alfával - mondta Scott, és tovább sétált. - Meglátjuk, igazad van-e.
És ezzel itt hagytak engem. Egyedül. Derekkel.
Derek bosszúsan sóhajtott egyet, majd bizonyalanul rám pillantott. Visszanéztem.
- Szia Brannie - köszönt halkan, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Szia Derek.
Egy ideig csöndben meredtünk a távolba.
- Jól vagy? - kérdeztem végül, mire Derek sóhajtott egyett.
- Ezt nekem kéne kérdeznem. Hogy van a sebed?
Mielőtt válaszolhattam volna, egy borzalmas hang hallatszódott, én pedig ösztönösen befogtam a fülem. Derek lehunyta a szemét.
- Ugye csak vicceltek? - motyogta, mire elkerekedett a szemem.
- Ez Scott volt?
Egy pár pillanat múlva egy igazi morgást lehetett hallani - vonyítást inkább. Derek elkerekedett szemekkel nézett fel a suli épületére, ahonnan jött a hang. Ezek szerint ez is Scott volt.

- Kinyírom mindkettőtöket! - kiáltotta Derek, miközben Scott és Stiles kijött. - Mi a fene volt ez?
Stilesék nem igazán törődtek azzal, hogy Derek bármelyik pillanatban megölheti őket, sőt mintha aranyosnak is találták volna. - Az egész államot az iskolához akarod vonzani?
- Bocs, nem tudtam, hogy ilyen hangos lett - mondta Scott egy kicsit vigyorogva, mire megforgattam a szemem.
- Ja, hangos volt. És überkirály - Stiles nagyon büszke lehetett Scottra.
- Hallgass - morogta Derek.
- Ne légy ilyen mogorva farkas - vigyorgott Stiles. Úgy látszik, a magabiztossága megnőtt, most, hogy hallotta, Scott mekkorát vonyított.
-  Mit csináltál vele? - kérdezte Scott hirtelen, mire mindannyian a kocsi felé fordultunk.
- Mi? - kérdezte Derek. Értetlenül meredtünk a kocsijára, ahol nem volt sehol sem egy összekötözött állatorvos. - Nem csináltam semmit.
A következő pillanatban valami felemelte Dereket, akinek a szájából vér csurgott ki. Elfehéredve néztem, ahogyan a szörny karmai áttödik Derek testét.
- Brannie! - kiáltotta Scott, de már túl késő volt.
- Rohanj! - kiáltottam oda nekik, majd én is utánuk siettem, de a szörny megragadta a lábam.
Sikítottam. Teljes erőmből sikítottam, de persze az nem segített semmit sem. A szörny -az alfa elhajított, én pedig nekiestem Stiles Jeepjének. Nem tudom, hogy elveszítettem-e az eszméletem, annyit tudok, hogy mindenem iszonyúan fájt, amikor kinyitottam a szemem. Mindenesetre az Alfa már nem volt ott.

2015. május 23., szombat

5. fejezet

Sziasztok!
Eddig nem nagyon írtam ide, de most fogok. Uh, remélem tetszeni fog a fejezet? Urgh. Nem megy ez nekem. Na szóval, igazán örülnék, ha kommentelnétek, mert az igazán jol esik, és inspirációt ad (hehe), meg persze el ne felejtsem - iratkozzatok fel!
Jövőhéten nem vagyok biztos benne, hogy tudok majd posztolni, ugyanis itt skóciában jövőhéten van az utolsó hét kilencedikből, aztán rögtön átváltanak tizedikre, azaz a nyáris szünet csak Júliusban kezdődik, addik pedig egy jó egy hónapif tizedikesek vagyunk. Eléggé bonyolult, de mivel itt még a tantárgy választás is van, itt van az itgalom is, hogy bekerülök-e a kiválasztott tárgyaimra, vagy csinálhatok Biznisz cuccot.
Szóval, a jövőhét kicsit húzós lesz, mert prezentációkat kell csinálnom, videoklippet kell forgatnom az egyik projektre, plusz még megy a vitaszakkör az osztályok ellen.
Ami azt jelenti, hogy ki tudja, lesz-e időm egyáltalán írni egy fejezetet - vagy lesz-e erőm felkelni szombaton. 
Xoxo
Szmiszi 

Soha nem tudtam meg, Derek mit mutatott meg Scottnak. A fiú nem közölte velem, inkább egy picit magába zárkózott. Többet kezdett el Allisonnal lógni, és egy picit úgy éreztem, hogy nekem is kéne egy kis időt töltenem az én legjobb barátaimmal. Így történt, hogy Lydia és Jackson mögött kötöttem ki a kocsiban.
- Nem egészen úgy gondoltam, hogy harmadiknak jövök majd a randitokra - vigyorogtam rájuk előre dőlve. Jackson csak megforgatta a szemét, de rám mosolygott - úgy látszott túllépett a kis összezörrenésünkön, aminke nagyon örültem.
Jackson leparkolt a DVD kölcsönző előtt, és Lydia felé fordult. Egész úton azon veszekedtek, hogy mit nézzünk meg, pontosabban Jackson próbálta meggyőzni Lydiát, hogy ne a Notebookot nézzük. Kevés sikerrel.
- A "legjobb dobás" nem a legjobb kosaras film. Az a legjobb sportfilm.
- Nem.
- Benne van Genne Hackman és Dennis Hopper!
- Nem.
- Lydia, az istenre esküszöm, hogy tetszeni fog! - mutogatott hevesen Jackson.
- Akkor sem! - Lydia még csak meg sem rezzent. Néha csodáltam, mennyire kordában tudja tartani a fiút.
- Nem nézem meg mégegyszer a Notebookot!
Nem csodálkoztam, amikor végül még is a DVD kölcsönző belsejében kötöttem ki Jacksonnal, a Notebookot keresve. A fiú bosszúsan járkált a sorok között, amíg én a rajzfilmeknél voltam, hogy kivegyek valamit Teddynek.
- Segítene nekem valaki megtalálni a Notebookot? - kiáltott Jackson unottan. - Hahó! Dolgozik itt valaki? - semmi válasz. - Ez valami vicc.
Jackson felé léptem, de valami megragadta a figyelmemet.
- Jack - szóltam figyelmeztetően. A fiú már éppen rám szólt volna, hogy ne hívjam így, amikor ő is megfagyott. 
Az egyik polc mögött egy ember feküdt. Pontosabban csak a lábát láttuk, de így is elég ijesztő volt. Belemarkoltam Jackson karjába, aki azonnal maga mögé vont - majd lassan a test felé indult. Nyeltem egyet, és utána mentem.
Amikor végre befordultunk, vissza kellett folytanom a sikításom. A földön az egyik dolgozó feküdt, a torka felvágva, vörös foltokat hagyva a padlón és a ruháján.
- Jackson, ki kell jutnunk innen, érted? - szóltam remegő hangon. Tudtam, hogy az Alfa van benne a dologban. A fiú elkerekedett szemekkel hátrébb lépett, így fellökte a létrát, ami pedig tönkretette a lámpát.
- Jackson! - kiáltottam rá. - Menjünk ki, most azonnal!
A fiú nem figyelt rám. A villogó lámpákban nem láttam semmit, de amikor hallottam valamit mögöttem, megfagytam. Jacksonnal együtt lassan megfordultunk.
A vörös szempár azt hiszem az örökre az emlékezetemben maradt. Beleégett az agyamba, kísértve minden egyed gondolatomat, megbénítva a józan eszemet. Jackson kiáltása térített magamhoz, aki megragadta a karomat, és rohanni kezdett.
Befordultunk az egyik sorba, és zihálva elbújtunk. Jackson védelmezően körém rakta a kezeit, és kinézett a polcok mögé. Nem halhatok meg most! Mr Harris kinyír, ha nincs kész a dogám. Meg amúgy is, Scottnak szüksége van rám, és nem hagyhatom Stilest egyedül a kakiban! És Teddy... Teddy és Finn? Mi lesz velük nélkülem? Jack hirtelen visszahúzódott, én pedig szorosabban öleltem őt.
Valami megmozdította a polcokat, így egy pár DVD ránk esett. Ironikusnak találtam, hogy a farkasos DVD-k voltak azok - kicsit olyan érzésem volt, mintha a szörny - az Alfa - csak játszana velünk.
Az Alfa feldöntötte a messzebb lévő polcot, így elínditva a többi polcot is. Én elég hamar felugrottam, és kikerültem, de Jackson beszorult alá.
- Jack! - sikítottam rémülten. Azonnal hozzá szaladtam, de a fiú rám kiáltott.
- Menj! Hívd a rendőröket!
Nem volt nálam a mobilom. Pont most! Szitkolózva kerestem a készüléket, amikor észrevettem, hogy egy pár polccal arrébb fekszik. Felálltam, és odasprinteltem. Hiba volt.
 Hirtelen valami megragadott, és a falnak csapott. Felkiáltottam a fájdalomtól, és összegörnyedve a földre estem. Hallottam az Alfa morgását, ahogy az közelebb jött, és felém hajolt. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, és ránézzek.
- Nem szabad megölnöd - suttogtam a vérvörös szemébe nézve. Az Alfa megtorpant, és rámmorgott.
- Miért nem? - hirtelen a szörny eltűnt előlem, és valaki lefogott. A hangja ismeretlen volt, de érdes, hátborzongató. - Te is csak egy elhanyagolható emberi lény vagy.
- Talán - köhögtem. Az idegen leszorította a nyakam, kiszorítva belőlem a levegőt. - De nem adom fel könnyen.
Hirtelen felemeltem a lábam, és kihúztam a kezem magam alól. Megragadtam az idegen könyökét, és teljes erőmből lehúztam, miközben átfordultam a hátamra. Éreztem, ahogyan a férfi meglepetten lefordul rólam, de a következő pillanatban már megint a farkas formályában volt, aztán pedig minden sötétté vált, ahogyan az Alfa belekarmolt a hátamba.

Szirénahangra ébredtem fel. A fejem hasogatott, és úgy éreztem, minden csontom ég. A hangok majd' kiszakították a dobhártyámat. Mikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy Jackson karjaiban fekszem, aki remegve próbálgat felébreszteni. A szemében aggódást láttam, és félelmet.
- Brannie! - kiáltott fel megkönnyebbülten. Amennyire csak tudott, magához ölelt, majd elindult kifele. - Valaki! Valaki, segítsen!
A DVD kölcsönzőbe hirtelen berontott két rendőr, kezükben egy pisztollyal. Összerezzentem a hirtelen mozdulatra, a hátamba fájdalom hasított. Felszisszentem. Jackson mégjobban magához szorított, és kétségbeesetten a rendőrökre pillantott. - Segítsenek már, az istenért!
Az egyik rendőr közelebb rohant hozzánk, és átvett Jacksontól. Felnyögtem, amikor hozzáért a hátamhoz - mikor végre a fiatal rendőr karjaiban voltam, Jacksonre pillantottam, akinek a karjai vörösek voltak. Egy kis időbe tellett, amíg rájöttem, hogy az az én vérem.
Jackson leállt veszekedni a másik rendőrrel, valószínüleg Lydia után kérdezgetve. Engem kivitt a másik rendőr, majd elindult a mentősautókhoz. Gyengéden felültetett az egyik teherautó hátuljába, és a szemembe nézett.
- Figyelj rám. Az egyik orvos mindjárt lecsekkol, addig ne nagyon mozogj, jó? - kérdezte, és már vissza is rohant az épületbe, esélyt se adva arra, hogy válaszolhassak. Bosszúsan lehunytam a szemem - semmi kedvem nem volt itt lenni, csak haza akartam menni.
- Brannie? Brannie! - hallottam egy ismerős hangot. Felkaptam a fejem, és döbbenten néztem Stilesra, aki kipattant az autóból, és felém rohant.
- Stiles! - suttogtam megkönnyebbülten, amint a fiú a karjaiba zárt. Visszaöleltem, és most először éreztem meg magamon a sokk utáni hatást. Beleszipogtam Stiles kabátjába, ahogyan a fiú magához szorított.
- Whoa, mi történt a hátaddal? - kérdezte a fiú eltolva magától, és megfordított. Elborzadva nézte végig a karmolást.
- Az Alfa... Az Alfa megtámadott minket - nyeltem egyet remegve. Stiles aggódva rámnézett, majd megint megölelt.
- Stiles, azt mondtam, maradj a kocsiban! Mit nem... - kiáltott a Sheriff felénk, amikor meglátott engem. Azonnal felénk indult. - Brannie, jól vagy? Mi történt?
Elgondolkozva néztem körül, próbálva előjönni egy hazugsággal. Én tényleg nem akartam, hogy Stiles apukája aggódjon, de nem mondthattam el neki az igazat.
- Egy hegyi oroszlán.
- Tessék?
- Egy hegyi oroszlán támadott meg minket - mondtam határozottan. - Megkarmolt.
Sheriff Stilinski rápillantott a hátamra, és összeszorította a száját.
- Felhívom a bátyádat.
- Ne! - kiáltottam hirtelen. Stiles apukája értetlenül rámnézett. - Nézze, én nem akarom, hogy most még ezzel is törődnie kelljen...
- Brannie, ez a sebesülés eléggé súlyos, és bár a karmolás nem ment mélyre, nem akarom, hogy elfertőződjön. Felhívom a bátyád - mondta a Sheriff ellentmondást nem tűrően. Feladva sóhajtottam.
- Rendben.
Stiles végig velem maradt. Tudtam, hogy odaakar menni Lydiához, de mikor felajánlottam, azt mondta, hogy itt marad velem. Kezdtem úgy érezni, hogy Stilessal visszaáll a régi kapcsolatunk. Scottal és vele legjobb barátok voltunk, de Stilessal mindig is egy kicsit közelebb álltunk egymáshoz. Pontosabban én álltam közelebb hozzá, ő pedig mind a kettőnkkel ugyanolyan jó barát volt. Persze, Scottot is imádtam, és meg is értettem, amikor azok a gondok történtek a családjában, mivel az én szüleim is folyamatosan veszekedtek, csak nem volt olyan komoly, mint az övé. Mindenesetre Stilessal sokkal többet hülyéskedtünk, és folyamatosan megvicceltük Scottot.
Egy fél órával később Lydiáék elmentek, és Finn is megérkezett, Teddyvel a kezében.
- Brannie? Brannie! - kiáltotta, amikor meglátott, azonnal letette Teddyt, és megölelt engem, vigyázva a hátamra. Éreztem, ahogyan remegett, és mint hogyha még könnyezett is volna.
- Minden rendben, Finn. Itt vagyok, nincs semmi baj - suttogtam visszaölelve a bátyámat.
- Azt hittem... Azt hittem, hogy... - akadt meg Finn hangja. Lehunytam a szemem. - Azt hittem, hogy ugyanaz történt, mint anyáékkal. Felhívott a rendőrség, hogy én vagyok-e a te bátyád, és azt hittem... Azt hittem, hogy téged is elveszítettelek.
Bűnösnek éreztem magamat. Bele sem gondoltam, hogy Finnek ez milyen érzés lehetett... Amikor a szüleink meghaltak, ő csak telefonon keresztül tudta meg. És most is, valószínüleg ugyanúgy kezdődött a hívás.
Átnéztem Finn válla mögött, és észrevettem, ahogyan Stiles Teddy mellett térdel, és minket néz. Halványan rámosolyogtam, Stiles pedig biccentett, de láttam a tekintetén, hogy sajnál. Nem is sajnál, inkább olyan együttérző volt. Ő is tudta, milyen érzés szülő nélkül felnőni.
Abban a pillanatban örültem, hogy Stiles ott van nekem, és hogy végül is mégis kibékültünk.

Egész este rémálmaim voltak. Leginkább a vörös szempár szerepelt benne, de volt, amikor végig kellett néznem, ahogyan az Alfa darabokra tépi Jacksont és Lydiát, vagy éppen engem kínzott. Mindenesetre Finn folyamatosan az én szobámba rohangált, ahányszor sikítottam, míg végül azt mondta, hogy velem marad. Szerencsére utána már nem volt több rémálmom.
Reggel viszont Finn mindenképpen azt akarta, hogy otthon maradjak, amibe persze nem egyeztem bele. A bátyám végül feladta, és elhúzott a munkahelyére, Teddyt pedig eldobta az oviba, mivel "nem terhelhetem meg magamat". Pontosan ezért, még mielőtt elment, felhívta az én(!) barátomat, Stilest, hogy vigyen el a suliba, amibe persze a fiú beleegyezett, de akkor is furának tartottam.
Miután beengedtem Stilest a házba, elmentem kávét főzni magamnak, miközben leültettem a fiút. Még mindig pizsamában voltam, és hullafáradtan járkáltam a konyhában.
- Minden rendben? - kérdezte Stiles rám nézve, mire sóhajtva bólintottam. - Fáradtnak tűnsz.
- Csak nem aludtam jól - morogtam, és összerezzentem a kávéfőző csipogására. Gyorsan kivettem a bögrét, majd ittam egy kortyot, nem törődve az ital forróságával.
- Biztos, hogy ma suliba akarsz menni?
- Igen. Plusz, ma van a szülői értekezlet, és én néhány tanár azt akarta, hogy ott legyek Finnel.
Stiles hitetlenül megrázta a fejét, de végül nem szólt semmit, én pedig felmentem a szobámba átöltözni.
A kórházban végül befáslizták a sebemet, ami most vöröslött a vértől. Sziszegve szedtem le magamról a skarlátpiros rongyot, majd vigyázva feltekertem magamra a másikat.
- Hé, minden oké? - kiáltott fel Stiles.
- Persze! - mondtam összeszorított fogakkal, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, miután végre kész lettem. - Egy perc, és megyek!
Mivel már nem volt olyan meleg, egy vastagabb farmert vettem fel, és egy fekete pólót. belebújtam a kötött bézs kardigánomba, majd felemeltem a táskám, és lebotorkáltam a lépcsőn. Stiles éppen Luna elől menekült, és mikor meglátott, megkönnyebbülten megragadta a táskámat, majd kirohant az ajtón. Megrovóan Lunára néztem, aki csak ártarlanul megnyalta a kezem, mire elnevettem magam, de Stiles után mentem.
A kocsiba szállás eltartott vagy tíz percig. Stiles volt olyan kedves, és segített nekem, aminek nagyon örültem, ugyanis a hátam iszonyúan fájt. De miután végre bent voltam, elindultunk a suliba. Stiles mindenféléről hablatyolt, szóval az út nem volt unalmas, de éreztem, hogy a fiú aggódik értem.
Stiles végig segített, egészen Kémia óráig, amikor is kezdtem kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e suliba jönni. Mr Harris ugyanis ki nem állhat, sőt biztos vagyok benne, hogy a férfi mindnkinél jobban utál engem.
- Csak baráti emlékeztető... A szülői értekezlet ma este van. Akik C alatt állnak, azonnal ell kell jönniük.  Nem mondok neveket, mert a szégyen és az önundor elég büntetés kell legyen - járkált közbe a tanár gúnyosan végignézve rajtunk.
- Látta valaki Scott McCallt? - kérdezte megállva Stiles és előttem. A fiú belemélyült a könyvébe a szájában a kihúzó kupakjával, mire oldalba böktem, és Stiles értetlenül felnézett.
A következő pillanatban Jackson nyitott be az ajtón. Amint észrevett, biccentett egyet felém, én pedig halványan rámosolyogtam. Jackson ledobta magát a helyére, és nem nézett senkire - Mr Harris pedig nem cseszte le a fiút, mint ahogyan velem tette volna. Nem, Mr Harrisnek Jackson volt a kedvence.
- Hé, Jackson - érintette meg a férfi Jackson vállát. - Ha bármilyen okból korábban szeretnél elmenni, tudasd velem.
Jackson összeszorított fogakkal bólintott egyet, majd megint felém nézett - a kérdő pillantására csak megráztam a fejem. Nem, persze, hogy nem! Mr Harris utál engem, soha nem ajánlaná fel nekem azt, amit Jacksonnak.
- Mindenki kezdje olvasni a kilencedik fejezetet - mondta végül a tanár unottan. - Mr Stilinksi.
Stiles felkapta a fejét. - Próbálja meg letenni a kihúzót a bekezdések között. Ez kémiakönyv, nem kifestő.

Stiles az óra végéig valamivel el volt foglalva, azt hiszem Dannyval beszélt, de nem nagyon figyeltem. Ami azt illeti, lehet, hogy el is aludtam, mert csak az óra végét jelző csengőre ébredtem fel. Stiles és a többiek már rég kint voltak, így egyedül kellett kiküzdenem magam a teremből. Mivel Stilessal nem volt ma több órám, a maradék időt a suliból egyedül töltöttem - Lydia otthon maradt.
A suli után Stiles idegesen rángatott el engem a kocsijához, folyamatosan motyogva valamit. MIkor végre rákérdeztem, hogy mi a baj, Stiles bosszúsan magyarázni kezdett.
- Scott nem veszi fel a telefont, Lydia hiányzik, ki tudja mit látott, és az egésszel nekem kell foglalkoznom!
- Hé! - tettem a vállára a kezem, mire a fiú légzése lelassult. Halványan rámosolyogtam. - Én itt vagyok neked. Együtt megoldjuk, oké?
Stiles vett egy mély levegőt, majd bólintott. Megragadta a derekam, majd felsegített a Jeepjébe, mire hálásan rápillantottam, ő pedgi kicsit aggódva, de bólintott. Bemászott a vezetőülésre, majd elkezdett vezetni.
- Ez nem a te házad - szólaltam meg értetlenül, amikor Stiles leparkolt a legjobb barátnőm háza előtt. Megbeszéltük, hogy együtt lógunk egy kicsit, még mielőtt vissza kell mennem a suliba.
- Nem.
- Miért álltunk meg Lydia házánál? - kérdeztem ránézve. Stiles egy rám pillantott, és a szemében őszinte aggódást és félelmet láttam.
- Csak tudni akarom, hogy jól van-e - motyogta. Meghatott az, amit érzett Lydia iránt. Hogy ennyi év után és érdeklődött a lány után, sőt, szerelmes volt belé. Hogy mindent tudott Lydiáról, és tényleg az igazi énét szerette, nem pedig a kinézetét, vagy az álcáját. És néha azt kívántam, bárcsak engem is így szeretne valaki.
- Rendben. Megvárlak kint, én már beszéltem vele tegnap, és nem igazán tudok most mozogni normálisan - biccentettem rámosolyogva, de mindketten tudtuk, hogy csak azért mondom, mert szeretném, hogy kettesben legyenek. Stiles boldogan rámnézett, majd túlságosan nagy energiával kiugrott a Jeepjéből, és az ajtó elé rohant. Még láttam, hogy csengetés előtt megigazítja a dzsekijét, és kifújja a levegőt.
Hátrahajtottam a fejem, és vettem egy mély levegőt. Igazság szerint irigyeltem Lydiát. Hogy ott volt neki Stiles, aki vigyázott rá, és ott volt neki, még ha csak titokban is. Stiles szerette Lydiát. Nekem nem volt senki ilyesmim. Persze voltak már barátaim, fiúim, de semelyik sem volt az igazi. Az összes csak szeretett volna egy barátnőt, egy csomóról nem is tudtam, ugyanis Lydia az engedélyem nélkül csinált nekem randikat. Persze az összeset lefújtam végül, de mégis csak jó lett volna olyannal randizni, akinek nem azért tetszek, mert menő vagyok, vagy szép, hanem mert elfogadja minden hibámat és furcsaságomat. Hogy mennyire törődök a családommal, hogy utálom a barackot, imádom a Supernaturalt, a Sherlockot, és a többi sorozatot, hogy imádok olvasni. Tudnia kell, hogy soha nem veheti el az mp3 lejátszómat, nem szólhat hozzám, ha fülhallgató van a fülemben, és elfogadja, hogy nem akarok énekelni, még akkor is, ha esetleg szép a hangom.
Persze a családomon és a legjobb barátaimon kívül nincsen ilyen ember. Így is kezdem úgy érezni, hogy Jackson, Lydia és én kezdünk eltávolodni, és még csak el sem mondthatom nekik, miért. Borzalmas érzés, hogy nem lehetek velük őszinte, ahogyan a bátyámnak sem mondthatom el, miért vagyok annyira keveset otthon, és miért vagyok mindig hullafáradt.
Igazából kikészített ez az egész vérfarkasos dolog. És még csak nem is mutathattam, mert nem akartam cserben hagyni Scottot, vagy Stilest. Soha többé nem akartam őket elhagyni, ráadásul egy gyenge magyarázattal, mint legutóbb. Nem követhetem el mégegyszer ugyanazt a hibát.

Stiles eléggé letörten jött ki, így azt mondtam, hogy nyugodtan kitehet a saját házamnál. A fiú még csak nem is reagált, úgy száltam ki a kocsiból, hogy a fiú el sem köszönt. Valószínüleg gondolkozhatott valamin, de úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem szólok semmit. Nem biztos, hogy akarom tudni.
Miután bementem a házba, úgy döntöttem, hogy elviszem a kutyát sétálni. Finn nem volt otthon, hogy megállítson, én pedig mindenképpen akartam mozogni, úgyhogy ráakasztottam Luna nyakörvére a pórázt, és kimentönk az erdőbe.
A kutyát hamar elengedtem, ő pedig boldogan rohant el a fák közé. Lassan sétálni kezdtem - a kezemet a zsebemben tartottam. Óvatosan mentem, figyelve a környezetemet, és tudtam, hogyha bármi történik, nem tudom megvédeni magam, viszont szükségem volt egy kis sétálásra, hogy kiürítsem a fejem.
A következő pillanatban valami kiugrott a fák közül, én pedig kihúztam a tőrt a zsebemből, a lényre szegezve. Egy pillanatig tartott csupán, amíg rájöttem, hogy az a "valami" éppenséggel Derek. Azonnal odarohantam a térdelő alakhoz, aki zihálva bámult maga elé. Az arcán most először félelmet láttam, és fájdalmat. Sóvárgást?
- Derek? Derek, minden rendben? - kérdeztem a tenyerembe véve az arcát. Derek nagy nehezen rám fókuszált, majd próbált lenyugodni. - Minden rendben.
- Nincs semmi sem rendben! - morogta elhúzódva tőlem. Kissé csalódottan leeresztettem a kezem, de ha Derek észre is vette volna, nem érdekelte.
- Mi történt? - motyogtam halkan, lehajtva a fejem. Derek erősen zihált, és erős volt a gyanúm, hogy nem akar rám ordítani.
- Semmi közöd hozzá - köpte felém. Felnéztem rá, és egyet hátraléptem. Derek arca nem változott - végig ugyanaz az undorodó arckifejezés volt rajta. Minthogyha undorodna tőlem.
- Jó - bólintottam, megpróbálva visszanyelni a könnyeimet. - Jó - mondtam mégegyszer, majd sarkon fordultam, és sietve elindultam a másik irányba. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól - de nem tudtam, hogy a sebeim miatt éreztem így, vagy Derek viselkedése miatt.
Keserűen füttyentettem egyet, mire Luna megjelent. Legalább ő örült annak, hogy lát engem.

Miután Finnel megérkeztünk a sulihoz, a bátyám kisegített a kocsiból, amit egy morgással köszöntem meg. Kezdtem egyre kevésbé kedvelni azt az ötletet, hogy segítség nélkül semmit sem tudok csinálni. Finn mindenesetre csak megforgatta a szemét, és belém karolt, majd bekísért.
- Remélem annyira nem rosszak a jegyeid. Csak azokat hívták be, akik D alá teljesítettek - húzta össze a szemöldökét a bátyám.
- Tudtommal mindenből jól állok - vontam meg a vállam. Finn nem válaszolt, mivel megérkeztünk az első teremhez, ami Finstock edzőé volt. Éppen Stiles apukája jött ki az ajtón. Odabiccentett felént, majd fáradtan elindult kifele.
- Na, befele - kiáltott ki az edző, mire megforgattam a szemem. Finn értetlenül utánam jött. - Oh, Te vagy az a Brannie gyerek, nem?
- Igen, edző, én vagyok az - sóhajtottam fáradtan. Finn leült mellém.
- Brannie? Te vagy a második gyerek, akinek ilyen fura a neve.
- Becenév - forgattam meg a szemem.
- Becenév? Mi az igazi neved? - kérdezte az edző rámmeredve, mire unottan rámutattam az előtte heverő lapra. - Ó. Hmm. Ez nem is olyan rossz. Sőt...
- Ne hívjon úgy. Az anyám neve volt - mondtam halkan, mire Finn óvatosan a hátamra tette a kezét.
- Uh - oh. És ez a második kínos beszélgetés a mai nap folyamán - motyogta Finstock magának. Végre normálisan is felnézett a papírjaiból.
- Finn vagyok, Brannie bátyja. Én vagyok a gondviselője - biccentett a bátyám. Az edző csücsörített egyet, és bólintott.
- Akkor kezdjünk is bele!

Az összes tanárnál végigmentünk. Mindenki jó dolgokat mondott, és hogy Lydiával együtt én vagyok a legjobb tanuló. Már csak Finn büszke pillantásaiért is megérte ezeket a dolgokat csinálni. Reméltem, hogy anya és apa is így nézne rám.
Aztán persze jött a fekete leves. Mr Harries.
- Az a tanár utál engem. Mármint, tényleg utál. Gyűlöl, betegesen próbálja lehúzni a jegyeim, és... - hadartam Finnek, aki viszont csak legyintett.
- Büszke vagyok rád, Brannie. a Kémiát amúgy is utáltam.
Beléptünk a terembe, majd leültünk a tanár elé, aki természetesen szúrós pillantásokat küldött felém.
- Üdvözlöm önöket - mondta, mintha valami mágikus helyen lennénk.
- Akkor kezdjünk is bele.
- Brannie jegyei normálisak, sőt, ő az egyik legjobb tanuló az osztályban. Ám amióta elkezdett barátkozni McCallal és Stilinskivel, úgy érzem lélekben máshol jár, és néha elgondolkozom, hogy ez csak a két fiú miatt van-e - kezdte, de már is nem tetszett a hangsúlya.
- A jegyeim attól még jók - morogtam, de a tanár figyelmen kívül hagyott.
- Brannie depressziósnak tűnik, és lehet, hogy ennek köze van az otthoni helyzetének.
- Dehogy van! - pattantam fel hitetlenül. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hogyan mer Mr Harries beleszólni a magánéletembe.
- Brannie, a bátyáddal élsz, és dolgozol. A szüleidet korán elvesztetted, és végignézted, ahogy meghalnak. Lehet, hogy esetleg máshogy kéne élned. Mással... - nézett rám, de ebben a pillanatban Finn is felpattant.
- Köszönjük, hogy időt szánt ránk, Mr Harries, de úgy gondolom, hogy a magánéletünk nem tartozik magára. Most pedig, ha lehet, távozunk, mivel minden fontos információt megtudtunk - a bátyám hangja csöpögött a gúnytól. - Viszlát.
Kirontottunk a teremből, Finn magában tépkelődve, én pedig mérgesen.
- Finn, tudod, hogy semmi gáz, ugye? Boldog vagyok otthon, nem kell nekem más gondozó. Sőt, hogyha tőletek is elszakítanának, akkor tényleg összeroppannék - fordultam felé könyörögve.A bátyám bizonytalanul pillantott rám, nem bízva magában. - Finn...
- Gyere, menjünk.
Finn a hátamra tette a kezét, és kiterelt a suliból. Hitetlenül meredtem rá. Persze, az életem nem volt habos torta, de ez ne jelentette azt, hogy jobb lenne, ha Finn lepasszolna. De abban a pillanatban nem tudtam megszólalni - hogy a meglepetéstől, vagy a csalódottságtól, azt nem tudom.
Úgy éreztem, hogy a mai nap borzasztó volt. Derek szó szerint undorodott tőlem, miután megcsókoltam, alig tudok mozogni, és persze most meg Finn is elgondolkozik azon, hogy esetleg jobb lenne nekem nélküle. Plusz, el ne felejtsem, Scott eltűnt Allisonnal együtt, bent hagyva minket Stilessal a szarban - ami különösen idegesítő, mivel nekünk nincs szupererőnk, mint Scottnak. Ami azt illeti, fogalmunk sincsen semmiről.
Amint kiértünk, sikítást hallottam. Hirtelen mindenki rohanni kezdett körülöttünk. Finn azonnal megragadta a karom, és elkezdett a kocsink felé rángatni, de a nagy tömegben hirtelen valaki közénk vágott, és elvesztettük egymást.
- Finn! Finn! - kiáltottam a pánikoló emberek közé, de ha jött is válasz, nem hallottam. Bosszúsan megfordultam, és megpróbáltam kijutni a tömegből. Egy párszor meglöktek, ami nem tett jót a már amúgy is fájó sebeimnek, így egy pár perccel később a földön kötöttem ki. Senki nem segített fel. Nem éreztem jól magam, és körülöttem mindenki siettett, nem figyelve a lábuk elé, így megrúgtak engem.
Megpróbálkoztam feltápászkodni. Sheriff Stilinski észrevett engem, és felém sietett, mire ijedten rákiáltottam.
- Vigyázzon!
A Sheriff mögötti autó hirtelen kitolatott, ezzel elütve Stiles apukáját. Felsikítottam, ahogyan a Sheriff hátrarepült, és gyorsan odamásztam mellé.
- Jól vagyok - nyögte ki. Segítettem felülni neki.
- Biztos? Nem fáj semmi? - kérdeztem aggódva.
- Csak a lábam. Te jól vagy, kölyök? - kérdezte végignézve rajtam. - Vérzel!
- Mi? - kérdeztem végignézve magamon. Igaza volt, a ruhám tényleg véres volt a hátamnál. Valószínüleg felszakadtak a sebeim. - Semmi bajom, Papa Stilinski, csak a régebbi karomnyomok - szorítottam meg a férfi kezét, mire a Sheriff megkönnyebbülten sóhajtott.
A következő pillanatban pisztolylövést hallottunk. Megfagytam, Stiles apukája pedig előrántotta a pisztolyát. Mindketten felnéztünk - Mr Argent ott állt nem messze tőlünk egy pisztollyal a kezében, előtte pedig egy halott állat feküdt.
Egy hegyi oroszlán.
Értetlenül pillantottam fel Scottra, aki Mr Argent mellé állt. Mit keresett it egy puma? Tudtommal eddig semelyik áldozat sem volt megölve egy hegyi oroszlán által. Ami azt jelentette, hogy ez a puma ártatlan volt.
Mr Argent megölt egy ártatlan állatot.
Vajon mikor teszi ugyanezt Scottal?

2015. május 16., szombat

4. fejezet

Nem volt jó napom. Egész északa nem tudtam aludni, ráadásul el kellett rejtenem a karom Finn elől, plusz a sebek sajogtak. Úgyhogy most sem pihentem sokat, de már kezdtem megszokni a fáradságot.
Ma reggel csak egy farmert és egy bő sötétkék pulcsit viseltem, a hajamat pedig kontyba fogtam. Igazán nem volt kedvem semmihez, úgyhogy most még sminket sem raktam fel - azaz nem húztam ki a szemem.
Finn azt mondta, hogy eldobja Teddyt ma a suliba, úgyhogy mire leértem, már egy post-it várt rám a bátyám üzenetével, miszerint az öcsém ma Sarahéknál alszik, szóval ő most elugrik a kollégáival egyet valahova. Akaratlanul is bólintottam, bár tökmindegy, ugyanis ha csak Finn nincsen itt láthatatlanul, akkor mindegy neki, mit mondok, mert így is úgy is elmegy.
Amint kiléptem az ajtón, meghallottam Willow hangját, ahogyan elngem hív. Meglepődve megfordultam, és észrevettem, hogy a lány a házunk előtt áldogáll.
- Szia Willow - köszöntem mosolyogva, próbálva lenyomni a nyűgösségemet.
- Szia - köszönt a lány vissza. - Csak arra gondoltam, hogy esetleg az egyik hétvégén átjöhetnétek hozzám. Persze nem muszáj, csak gondoltam... - kezdte zavartan, mire halkan elnevettem magam.
- Abszolút. Én nagyon örülnék, de gyanítom, hogy te nem engem vársz majd, hanem a bátyámat - kacsintottam rá, mire Willow elvörösödött. - De természetesen mindannyian átmegyünk az egyik Szombaton, szerintem Teddy imádni fog téged. Átviszünk egy kis sütit is.
- A csokis muffinotok isteni volt - mosolyodott el Willow is. - Akkor holnap.
- Rendben - köszöntem el, és egy fokkal vidámabban indultam el a suliba.

Angol órán izgatottan vártam a dogám eredményét. Iszonyúan sokat tanultam rá, mivel csak nem tudtam beleverni a fejembe a nyelvtani szabályokat. Mellettem Stiles bosszúsan szívta be a levegőt, és egy párszor Scottra nézett. Oldalba böktem.
- Mi van? - morogta oda nekem.
- Minden rendben? - kérdeztem halkan. Stiles behunyta a szemét, és megrázta a fejét, de küldött felém egy halvány mosolyt jelezve, hogy nem velem van a baj.
- Ha Derek nem az alfa, ha nem ő harapott meg, akkor ki? - bökte meg végül Scott hátát.
- Nem tudom.
- Az Alfa ölte meg a buszsofőrt?
- Nem tudom.
- Allison apja tud az Alfáról?
- Nem tudom! - kiáltott fel Scott hátrafordulva, mire Stiles hátrahőkölt, és mindenki feléjük fordult. A két fiú egy pillanatra felém nézett, én pedig próbáltam elrejteni a mosolyom.
- Te meg mit vigyorogsz? - kérdezte Stiles bosszúsan, mintha ideges lenne, amiért boldog vagyok.
- Hát... - csavartam meg az egyik tincsemet.
- Nyögd már ki - forgatta meg a szemét Stiles unottan.
- Én megmondtam! - kiáltottam fel nevetve. - Nekem lett igazam!
Stiles lesújtóan rám pillantott, miközben én kinevettem. Az arcán megjelent az a már jól ismert fintor, amit akkor vágott, amikor vesztett valamiben.
A tanár letette elénk a dogáinkat, én pedig boldogan néztem az A+-t, ami a papírom tetején tündökölt.
- Jézusom! - motyogta Stiles felemelve az A-s dolgozatát. Én kinyújtott nyelvvel megmutattam neki az én dogámat, mire megint fintorgott egyet, majd inkább Scotthoz fordult.
- Haver, többet kéne tanulnod.
Scott sértődötten lecsapta a papírjait az asztalra.
- Csak egy vicc volt - tárta szét a karjait Stiles értetlenül, mire oldalba bokszoltam. - Scott, ez csak egy doga, majd kijavítod. Segítsek tanulni?
- Nem, ma suli után Allisonnal tanulunk.
Stilessal mind a ketten elvigyorodtunk.
- Bravó, tesó!
- Na végre!
- Csak tanulunk - vágta rá gyorsan Scott, mire felhorkantam.
- Nem, nem fogtok.
- Nem fogok? - nézett félig hátra Scott.
- Legfeljebb emberi anatómiát - vigyorogtam rá, mire a fiú elvörösödött.
- Nem, ha már így lepasszoltál engem - hajolt előre Stiles hevesen. - Ha ma a házukba mész, és kihagyod  ezt az óriási lehetőséget, esküszöm, kiheréllek!
- Oké! Csak... állj le a kérdésekkel - nézett rá Scott halványan mosolyogva, én pedig visszafolytottam a nevetésem.
- Oké - dőlt hátra Stiles. - Nincs több kérdés. Nem dumálok az Alfáról, vagy Derekről - bólogatott Stiles. - Főleg Derekről nem. Akitől még mindig félek.
Azt hiszem, azért küldtek ki az óra hátralévő részéből, mert túl hangosan, és sokáig nevettem, és még akkor sem hagytam abba, amikor a tanár igazgatóival is fenyegetett.
A maradék órákat Lydiával töltöttem, aki egész végig nyavalygott a kinézetem miatt. Az egyik szünetben úgy is döntött, hogy ő bizony most átalakít, úgyhogy berángatott engem a fürdőszobába, és lerángatta rólam a pulcsit.
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte hirtelen, mire az alkaromra pillantottam, amit már el is felejtettem.
- Csak belekönyököltem az üvegszilánkokba - hazudtam gyorsan, magam mögé rejtve a kezem. Lydia összehúzta a szemöldökét, és óvatosan megint előhúzta a karom. A kötés már egy kicsit véres volt, de még nem vészesen.
- Legközelebb jobban vigyázz - mondta végül az eperszőke lány, én pedig gyorsan bólintottam. Lydia elővette a táskájából a sminkkészletét, majd megparancsolta, hogy üljek fel a vécé lehajtott fedelére. Amíg csinálta a sminkem, Jacksonról csacsogott, majd hirtelen elhalgatott.
- Mi a baj? - kérdeztem értetlenül.
- Hogyha szép akarsz lenni, az az első dolog, hogy kialszod magad. Amit tisztán nem csinálsz, amióta elkezdődött a suli - húzta össze a szemét. Amennyire csak tudtam, lesütöttem a szemem.
- Bocsi, csak a...stressz.
- Mitől stresszelsz ennyit? - Lydia tekintete aggódóan végigmért.
- Suli - motyogtam.
- És?
- Sokat dolgozom? - ez inkább kérdésként jött ki. Lydia sóhajtott egyet, és letérdelte elém.
- Brannie... Figyelj rám. Vigyázz magadra, rendben? Nem akarom, hogy a végén összeroppanj.
- Nem fogok - jelentettem ki magabiztosan. - Ígérem.

Suli után megbeszéltem Stilessal, hogy hazavigyen, amit nagy nehezen, de elfogadott. Volt egy olyan érzésem, hogy Stiles eléggé idegesítőnek talál engem, de nem tudom, hogy miért gondolom ezt. Talán a folyamatos fintorgása a közelemben, vagy hogy mindig lesújtóan néz rám. De szerettem cikizni őt, olyan jó érzés volt, és egy pár mondat után már jobban is éreztem magam. Azt hiszem ugyanez volt fordítva, ugyanis Stiles is eléggé gúnyos kommenteket mondott rám egypárszor. De a legvégén mindig nevettünk, és sosem bántottuk meg a másikat. Annyira.
Beültem Stiles mellé a Jeepbe, ő pedig beindította a motort. Elindultunk, én pedig már vettem volna elő a mobilom, amikor Stiles hirtelen fékezett, előttünk pedig Derek jelent meg.
- Te jó ég! - zihálta Stiles, én pedig még mindig az ülésbe kapaszkodtam, megpróbálva lenyugtatni a szívverésemet. Derek úgy tűnt, mint aki szédül, a következő pillanatban pedig elesett.
Szerintem nem is fogtam fel, mit csinálok, csak amikor már kiugrottam a kocsiból, és letérdeltem Derek mellé.
- Úristen - motyogtam lecsekkolva, hogy minden rendben van-e. De persze nem volt. A férfi bőre falfehér volt és jéghideg, a karjáról pedig vér csöpögött.
- Mit keresel itt? - kérdezte Scott lehajolva elénk. Én gyorsan elővettem a táskámból egy palack vizet, és Derek kezébe adtam, aki egy pillanatra hálásan rám pillantott.
- Meglőttek.
- Rossz bőrben van - mondta Stiles a tarkóját vakargatva.
- Nem mondod?! - morogtam felé.
- Miért nem gyógyulsz? - kérdezte Scott kétségbeesetten.
- Nem tudok, mert valami különleges golyó talált el.
- Ezüstgolyó? - lépett előre Stiles izgatottan, mire én és Derek rámeredtünk.
- Nem, te idióta.
- Várj, várj - Scott elgondolkozva oldalra nézett. -Ezért mondta azt a a nő, hogy negyvennyolc órád van - jött rá valamire.
- Ki? - kérdeztem értetlenül, és velem egyidőben Derek felnézett.
 - Mi? - zihált. - Ki mondta a negyvennyolc órát?
- Az, aki rád lőtt - mondta Scott, mintha ez egyértelmű lenne. Derek hirtelen összerezzent, és a szeme elkezdett átváltozni... kékké? Miért kék a szeme?
- Mit csinálsz? - kérdezte Scott körbenézve, én pedig magamban átkoztam a dudálókat. - Állj le!
- Mondom, hogy nem megy! - morogta Derek, még mindig ragyogó kék szemmel. Megszorítottam a vállát, és bíztatóan ránéztem. Derek visszapillantott rám, és a szeme lassan elkezdett visszaváltozni.
- Derek, kelj fel! - nézett Scott a férfi szemébe, és megragadta az oldalát. Én átkaroltam a másik oldalon. - Beteszem a kocsidba - szólt oda Scott Stilesnak, akinek elkerekedett a szeme. Scott berakta Dereket az anyósülésre, én pedig gyorsan bepattantam hátra.
- Meg kell tudnod, milyen töltény volt - nyögte Derek Scottra nézve.
- Hogy a bánatba derítsem ki? - tárta szét a karját Scott értetlenül.
- Mert ő is vadász. Közéjük tartozik - magyarázta Derek, és bár nem mutatta annyira, tudtam, hogy borzalmas fájdalmai vannak.
- Miért segítsek neked? - kérdezte Scott, mire előre hajoltam.
- Scott! - kiáltottam rá.
- Mert kellek neked - válaszolt Derek halkan. Scott bosszúsan oldalra nézett, aztán visszafordult hozzánk.
- Jó, meglátom mit tehetek - mondta végül, amiért egy óriási mosollyal jutalmaztam a fiút. Scott halványan visszamosolygott, majd Stileshoz fordult, aki időközben beült a vezetőülésre.
- Vidd el innen!
- Meg tudnálak folytani - sziszegte Stiles Scottra meredve, majd beletaposott a gázba.
Elindultunk. Stiles egész végig morgolódott, én pedig elővettem az elsősegély dobozomat, és kezelésbe vettem Dereket. A férfi lenézett rám, és meglepetésemre egy halvány mosolyt fedeztem fel az ajkán.
-Nem is tudtam, hogy te ehhez is értesz - idézte a tegnapi szavaimat, mire hitetlenül elmosolyodtam.
- Sok mindent nem tudsz rólam - válaszoltam a szemébe nézve. Kicsit talán elmerültem, mert Stiles bosszús torokköszörülésére kaptam csak fel a fejem. Elpirulva inkább visszaültem a hátsóülésekre.
- Hé, el ne vérezz az ülésre - pillantott Stiles Derekre undorodva. Összehúztam a szemem, de nem szóltam semmit. - Majdnem ott vagyunk.
- Majdnem hol? - morogta Derek lehajtva a fejét.
- Nálad - közölte Stiles egy sóhajjal.
- Mi? - kapta fel a fejét Derek, és a fiúra nézett. - Nem, oda nem vihetsz.
- Nem vihetlek a saját házadba? - kiáltott fel Stiles hitetlenül.
- Ha nem tudom megvédeni magam - motyogta Derek halkan.
- Rendben - Stiles nagyon mérgesnek tűnt, ahogy lehúzódott oldalra. Miután megálltunk, előrébb hajoltam. - És ha Scott nem találja meg a bűvös töltényt? Akkor meghalsz? - vágta oda Dereknek.
- Még nem. Van még egy megoldás - zihált Derek.
- Mire gondolsz? Milyen megoldás? - kérdezte Stiles idegesen, mire Derek felhajtotta a pólója ujját.
- Uramisten, mi ez? Ugye nem fertőző? Inkább szálj ki - fordult el Stiles öklendezve. Én viszont meg sem rezzentem, mert bár tényleg eléggé rondának tűnt a seb, a kórházban elég sokszor találkoztam már ilyennel. Elővettem a kendőmet, és öntöttem rá egy kis vizet, majd rányomtam a sebre. Derek felszisszent, de nem húzta el a kezét.
- Indíts - mondta halkan Derek Stilesnak, miközben én megpróbáltam lekezelni a sérülését. - Most.
- Ilyen kinézettel ne parancsolgass! Ha akarnám, kirángathatnálak az út közepére, hogy itt sorvadj el!
Derek és én egyszerre meredtünk Stilesra, a lehető leggyilkosabb pillantásunkkal.
- Indíts, különben kitépem a torkod. A fogammal - sziszegte Derek vészjóslóan. Stiles egy percig Derekre bámult, majd bosszúsan Elindította a Jeepet.
Sötétedésig Stiles körbe körbe vezetett, miután megkértem, hogy ne az út szélén álljunk, mivel egy páran bámulni kezdtek minket.
- Te fizeted ki a benzint - mororgta, mire fáradtan sóhajtottam.
- Jó, majd vállalok dupla műszakot - mondtam oda sem figyelve, mire Stiles felém pillantott.
- Miért kéne dupla műszakot vállalnod? - kérdezte értetlenül.
- Finn nem ment egyetemre, így nem olyan munkahelye van, ahol sokat adnak. Azt mondja el tud tartani minket, de tudom, hogy egyszerűbb, ha én is dolgozom - hadartam elvörösödve. Szégyelltem, hogy ennyire kiszolgáltatott voltam, hogy a családom ennyire kiszolgáltatott.
- Felejsd el a benzint, majd kifizetem én - mondta Stiles hirtelen, mire rákaptam a tekintetem.
- Azt tuti nem. Nem kérek a sajnálatodból - jelentettem ki kissé hidegen, és elfordultam.
Stiles csak sóhajtott, és megállt valahol, majd felhívta Scottot.
- Mit csináljak vele? - kérdezte a telefonba. Hallgatott egy ideig. - Mellesleg már szaga van. Rothadó.
Egy picit csöndben volt, majd megint megszólalt. - És a főnököd? - kérdezte, mire elkerekedett a szemem. Scott az állatklinikán dolgozott, és ha arról a főnökről beszélt, akkor elég vicces helyzetbe kerültünk. Egy sérült farkast viszünk az állatorvoshoz...
Stiles sóhajtott egyet, majd odapasszolta a telót Dereknek, miközben morgott valamit.
- Megtaláltad? - csönd. - Ha nem találod meg, halott vagyok, oké? - megint csak semmi. - Akkor gondolkodj el: Az Alfa akaratod ellenére kihívott. Újra meg fogja tenni. Legközelebb vele ölsz, vagy ő öl meg. Ha élni akarsz, szükséged van rám. Találd meg a töltényt! - mondta, majd kérdés nélkül odaadta nekem a mobilt.
- Scott? - kérdeztem, mire csak egy kétségbeesett zihálást kaptam válaszul. - Scott, figyelj rám. Koncentrálj, rendben? Kinél lehet az a töltény?
- Nem tudom - suttogta Scott.
- Dehogynem.
- A nőnél - szólt hirtelen.
- Aki meglőtte Dereket. Keresd meg a szobályát, szerezd meg a töltényt, majd gyere ki onnan amilyen gyorsan csak tudsz, oké? És... Vigyázz magadra.
- Oké - vett egy mély levegőt Scott. - Köszi, Brannie.
- Szívesen. Sok szerencsét! - tettem le. Stiles zsebébe csúztattam a mobilt, majd a vállára tettem a kezem. - Az állatklinikához!

Nem sokkal később megérkeztünk. Derek hullafehér volt, és a szemei alatt lila karikák sötétlettek. Ledobta magát a kutyakajákra, és próbált nem elájulni. Én idegesen járkáltam Stiles körül, aki a telefonját bámulta.
- Mond neked valamit az, hogy kék sisakvirág? - fordult meg Stiles Derek felé.
- Egy ritka farkasölő fajta. Ide kell hozni a töltényt - mondta Derek nehezen.
- Miért?
- Mert anélkül meghalok.
Stiles most már kezdett tényleg aggódni. Tudtam, hogy nem akarja, hogy bárki meghaljon, így folyamatosan SMS-ezett, amíg én Derek hóna alá karoltam, és felsegítettem. Derek a teljes testsúlyával rámnehezedett, így elég nehezen tudtam csak segíteni neki, de a világért sem közöltem volna ezt vele.
Stilessal bevittük Dereket a műtőterembe, ahol Derek leszállt rólam, és az asztalhoz ment - és minden figyelmeztetés nélkül levette a pólóját. Az izmos felsőteste a szemem elé került, én pedig nem tudtam mit tenni, mint elpirulni a látvány miatt. Derek hátán egy furcsa tetoválás volt, és ez még...érdekesebbé tette a kilátást.
Még mielőtt azonban Stiles, vagy Derek észrevehette volna a lányos énemet, Derekhez siettem, és közelebbről is megvizsgáltam a karját. Az erei feketévé váltak, és az egész karja véres volt. A kendő, amit adtam neki, már ömlött a vörös folyadéktól, úgyhogy gyorsan kimostam.
- Nem úgy néz ki, mint amin ne segítene némi gyógynövény és az alvás - mondta Stiles kissé félve.
- Ha a fertőzés eléri a szívem, meghalok.
- Egy kicsit lehetnél optimistább... - hunyorogtam rá, mire ő csak horkantott egyet.
- Az optimizmus nincs benne a szótáradban, ugye? - sóhajtott Stiles.
- Ha nem ér ide időben a tölténnyel... - kezdte Derek. - jön a végső megoldás.
- Azaz?
Derek elővett valami gépet. - Le fogod vágni a karomat.
Stiles öklendezni kezdett, én azonban Derek mellé léptem, és segítettem rákötni a kezére a kék szalagot. Derek odapasszolta Stilesnak a gépet.
- Istenem - nyögte Stiles idegesen. - Mi van, ha elvérzel?
- Ha beválik, visszanő.
- Brannie? - fordult Stiles felém, mire szomorúan rámosolyogtam.
- Tényleg ez az egyetlen megoldás, Stiles.
- Figyelj... Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá...
- Miért nem?
- Nos, a húsvágás, a csontfűrészelés és különösképpen a vér miatt! - kiáltott Stiles, mire rámorogtam.
- Én nekem ez a munkám, ne nyavalyogj!
- Elájulsz a vér látványától? - kérdezte Derek hitetlenül. Úgy nézett ki, mint aki már minden reményt feladott.
 - Nem, de lehet hogy elfogok egy levágott kar láttán - meredt Stiles Derekre.
- Jól van. Mit szólsz ehhez? Levágod a karom, vagy levágom a fejed.
- Tudod mit, nem veszem be a fenyegetéseidet... - kezdte Stiles, de a következő pillanatban Derek előrehajolt, és megragadta Stiles pólóját. Szó szerint az arcába morgott. Sietve előre léptem, és megpróbáltam elválasztani őket, persze kevés sikerrel.
- Uramisten! Jó, vettem, vágom. Megcsinálom - hadarta Stiles gyorsan, megpróbálva kimászni Derek szorításából. A férfi hirtelen elnézett tőle, majd a földre hányt egy adag vért. - Szent isten, mi a fene ez?
- A testem próbál regerenálódni - vette nehezen a levegőt Derek.
- Nem végez valami jó munkát - nyelt egyet Stiles, miközben mindent megtett, hogy ne dobja fel az ebédjét.
- Most. Most kell csinálnod - zihálta Derek.
- Nem hiszem, hogy megtudom tenni...
- Csináld!
- Ó anyám! Jól van. Oké - vett egy mély levegőt Stiles, majd megragadta a zúgó szerkezetet, és Derek karjához illesztette. - Istenem! Vágjunk bele! - motyogta idegesen. Egy pillanatra megforgattam a szemem Stiles szóhasználata miatt, majd lefogtam Dereket, amíg a fiú beindította a gépet.
- Stiles! - hallottam valakit. Azonnal elengedtem Dereket, és az ajtóhoz futottam.
- Scott? - kérdezte Stiles reménykedve. Scott berohant a helyiségbe, és elképedve nézte az összképet.
- Mit művelsz? - kiáltotta. Stiles megkönnyebbülten lerakta a gépet, és elmosolyodott.
- Megkíméltél az élethosszig tartó rémálmoktól.
- Megszerezted? - kérdezte Derek félig az asztalon feküdve. Scott odarohant hozzá, és a kezébe adta a töltényt. Derek gyorsan elvette, és már tette is volna a dolgát, amikor kicsit szédülni kezdett.
- Mit fogsz csinálni vele? - kérdezte Stiles.
- Szét fogom...szét fogom... - suttogta Derek, a következő pillanatban pedig elejtette a töltényt, és a földre esett. A töltény begurult valami alá, Scott pedig rögtön utána ugrott, amíg én gyorsan letérdeltem Derek mellé.
- Gyerünk Derek - rázogattam, és a pánik lassan emészteni kezdett. - Kelj már fel!
Stiles mögöttem állt, és úgyanúgy rémülten járkált.
- Derek, keljél már fel, az istenért! Derek! - kiáltottam remegő hangon, és megérintettem a férfi arcát. - Derek, kérlek - suttogtam, de nem reagált. Észre sem vettem, hogy egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Scott, mi a fenét csináljunk? - hallottam Stiles kétségbeesett hangját.
- Nem tudom! - kiáltott Scott. - Nem érem el.
- Nem ébred fel! - szólt mögöttem Stiles. - Szerintem haldoklik. Szerintem halott!
- Még nem az, Stiles! - kiáltottam hevesen. Megérintettem a pulzusát, ami elképesztően lassú volt. - Scott, használd a farkaserődet!
- Csak tarts ki!
Scott egy pillanatra elhallgatott, Derek pulzusa pedig eltűnt. Elkerekedett szemekkel meredtem az előttem fekvő férfire, és a kezem hihetetlenül remegni kezdett.
- Megvan! Megvan! - kiáltotta Scott, én pedig felkaptam a fejem. Hirtelen erővel odahajoltam Derek arcához, és rátapasztottam az ajkam az övére. Magamban reménykedtem, hogy Derek erre visszatér, de a férfi nem reagált. Egyre jobban pánikoltam.
A következő pillanatban Derek ajkai mozogni kezdtek. Visszacsókolt. Felébredt. A döbbenettől, lefagytam, majd hátraestem. Derek félig magánkívül szólt oda Scotthoz, aki pont most ért oda hozzánk.
- Add! - szólt. Scott és Stiles gyorsan felállították Dereket, majd az asztalhoz vitték. Én még mindig döbbenten a földön ültem, és az ajkamhoz emeltem a kezem. Visszacsókolt!
Derek a szájával kinyitotta a töltényt, majd a az asztalra borította a tartalmát. Felgyújotta, és a kezébe seperte, majd egy kis hezitálás után a sebébe nyomta.
Borzalmas volt hallgatni a szenvedését. Derek hátraesett, és ordított a fájdalomtól, majd egy kis ideig vonaglott a földön. Még mindig remegve feltoltam magam, és Scott felé botorkáltam, aki végül az utolsó pillanatban elkapott, amikor majdnem elestem. Miután Derek abbahagyta az ordítást, éreztem, hogy az adreralin elhagyja a testemet, ezzel megbénítva a végtagjaimat. Fáradság tört rám, és örültem, hogy Scott tart engem.
- Ez überkirály volt! - kiáltott fel végül Stiles, mire halkan felkuncogtam. - Ez az!
Derek nehezen feltápászkodott, és kifújta a levegőt.
- Jól vagy? - kérdezte Scott, a derekamat ölelve.
- A kínzó fájdalomtól eltekintve - nézett ránk Derek gúnyosan.
- Gondolom a szarkazmus használata az egészség jele - szólt Stiles halványan mosolyogva. A fiú közelebb jött hozzám, és a vállamra tette a kezét, én pedig vettem egy mély levegőt. Nagyon nem tett jót nekem ez a folyamatos stresszelés, és a kialvatlanság.
- Megmentettük az életedet. Szóval békén hagysz minket, felfogtad? - szólt Scott. - Mindannyiunkat - pillantott rám, mire elpirultam. - Ha nem, elmondok mindent Allison apjának...
- Megbízol bennük? - kérdezte Derek cinikusan. - Szerinted segíthetnek?
- Miért ne?
- Scott... - kezdtem, de félbevágott.
- Sokkal kedvesebbek, mint te - mérte végig Dereket.
- Megmutathatom, mennyire kedvesek - mondta Derek halkan.
- Hogy érted?

2015. május 9., szombat

3. fejezet

- Brannie - kopogtatott valaki az ajtómon. Nem néztem fel, folyamatosan a csörgő mobilomat bámultam.
- Nem akarod felvenni? - kérdezte Finn, miután bejött a szobámba. Megráztam a fejem. A bátyám sóhajtott. - Ki hív?
- Stiles Stilinski - motyogtam. Finn összeráncolta a szemöldökét.
- Azt hittem nem vagytok jóban.
- Szerinted miért nem veszem fel a telefont? - kérdeztem szemforgatva, mire Finn halkan felnevetett.
- Szerintem akkor is fel kéne venned - szólt. - Ugyanis így szánalmasan festesz.
Igaza volt. Tegnap este hazajöttünk, és szinte azonnal befeküdtem az ágyba, hogy aztán ma reggel tízkor mobilcsörgésre keljek. A csörgés azóta kisebb nagyobb szünetekkel megállt, gyanítom a fiú közben kajált is, de mindig visszatért a most már idegesítővé vált dallam. Úgyhogy pizsamában, feldagadt szemekkel, kócosan ültem a szoba közepén, a földön lévő mobilomat bámulva, mintha az bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
- De... - próbáltam keresni okokat, de nem találtam semmit.
- Gyerünk Brannie, nem kerülheted el a problémáidat az életed végéig - noszogatott Finn, mire drámaian a plafonra néztem.
- Miért?! - hisztiztem.
- Mert - kezdte a bátyám elfolytva a mosolyát, - felnőtt, tizenhat éves lány vagy.
- Arghh - morogtam egy fintorral, de végül mégis a telefonom után nyúltam. - Kifele - intettem fensőbbségesen, mire Finn hitetlenül megrázta a fejét, és vigyorogva kiment a szobámból.
- Halló? - szóltam bele a telefonba.
- Brannie! - kiáltott fel Stiles a vonal túloldalán izgatottan. - Felvetted! Köszönöm, a hálám az életed végéig üldözni fog, és még annál is tovább, sőt... - hadarta, mire elnevettem magam.
- A lényeget, Stiles, a lényeget - állítottam le. A fiú híres volt arról, hogyha húzni akarta az időt, simán összezavar téged a hablatyolásával.
- Persze - szinte láttam magam előtt, ahogyan Stiles bólintott egyet. - Szóval... Amit a múltkor mondtam, én...
- Nem haragszom - mondtam gyorsan.
- Nem haragszol? - kérdezett vissza Stiles kissé hitetlenül.
- Nem. Nem a te hibád, hogy nem tudtátok, és nem tudom mi ütött belém, hogy miért nem mondtam el nektek akkor.
- Most ugye... Most ugye nem magadat hibáztatod? - kérdezte Stiles kételkedve. - Istenem, Brannie, a mi hibánk volt. Az én hibám. És... Én sajnálom.
- Semmi baj - mosolyodtam el halványan. Csend állt be, de nem igazán a kínos fajta, inkább mintha megkönnyebbültünk volna mind a ketten, hogy újra barátok vagyunk. Azt hiszem.
- Amit Derekről mondtál - kezdte Stiles, mire megint félbeszakítottam.
- Felejsd el. Te nem hiszel benne, én igen, a végén pedig majd az egyikünk a másik arcába vágja, hogy megmondtam - vigyorodtam el. - Nincs több ilyen akció a hátatok mögött, ha engeditek, hogy segítsek.
- Rendben - válaszolt Stiles azonnal.
- Rendben.

Másnap reggel végre több energiám volt. Még mindig éreztem, hogy kimerült vagyok, de közel sem annyira, mint az utóbbi napokban. Felkaptam magamra a kedvenc fekete kötött pulcsim, és a fekete rövidgatyám, amit most egy szandállal viseltem, majd a hátamra dobtam a táskám, és felébresztettem Teddyt.
Miután megreggeliztünk, kimentünk az ajtón, ahol meglepetésemre Jackson kocsija állt. A fiú kettőt dudált, és kihajolt az ablakon, én pedig nevetve integettem neki, és felkaptam Teddyt.
- Köszi, hogy elviszel minket - mondtam, miután beültünk. Jackson biccentett egyet, majd beletaposott a gázba.
- Milyen volt a hétvégéd? - kérdeztem végül, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Tökéletes - szűrte ki Jackson a fogai közül. Megköszörültem a torkom. - Szóval, újra barátkozol azzal a kettővel?
- Lehet, hogy végre minden rendbe jön - mondtam boldogan, figyelmen kívül hagyva a fiú feszült figyelmét.
- Nem.
- Mi? - kérdeztem értetlenül felé fordulva.
- Nem barátkozhatsz velük.
- Már elnézést, de... - kezdtem, de Jackson félbeszakított.
- Nem érdemlik meg. Ott hagytak, amikor nem kellett volna, bent hagytak a szarban - mondta gyűlölettel teli hangon.
- Jackson... - sóhajtottam. - Mindig is te leszel a legjobb barátom, rendben? De te el vagy foglalva Lydiával, és tudom, hogy néha eleged van belőlem. Csak... csak szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen, csak te is benne legyél.
Láttam, hogy Jackson mondani akart valamit, de inkább összszorította a száját, és nem szólt a maradék úton, még akkor sem, amikor leraktuk Teddyt.
A suliban szétváltunk - egy tömör "sziával" köszönt el, nem pazarolva több időt rám, és bár nem mutattam, ez egy picit megbántott. Inkább elindultam megkeresni Allisont, akivel jó barátok lettünk az idő során. Rögtön meg is találtam, és a lány izgatottan mesélte el nekem a híreit, ami nagyjából csak az új körömlakkjai voltak, és  Scott. Sőt, igazából a legfőbb beszédtémánk Scott volt, és mindenképpen ki akarta puhatolózni, mi is a múltam vele és Stilessal.
Elindultunk a folyosón, amikor valakibe beleütköztünk.
- A frászt hoztad rám - mosolyodott el Allison vidáman, amikor észrevette, hogy csak Scott az. Lehajoltak, hogy felvegyék Allison elejtett cuccait, miközben beszélgetésbe elegyedtek, én pedig csak mosolyogva figyeltem őket. Olyan szerelmesnek tűntek, hogy akaratlanul is féltékeny lettem a kapcsolatukra.
- Figyelem, itt az igazgató. Bizonyára mindenkit érdekel a buszban történt éjjeli incidens. Miközben a rendőrség nyomoz, az órák nem maradnek el. Köszönöm! - mondta az igazgató a hangos bemondóba, én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Allison elköszönt Scottól, majd tőlem is, én pedig értetlenül a fiú felé fordultam.
- Mi történt a busznál? - kérdeztem tőle.
- Majd elmondom órán - mondta még mindig mosolyogva, majd megragadta a karom, és maga után húzott. Utána szaladtam, és majdnem elestem, amikor Scott megtorpant, és oldalra nézett. Én is odapillantottam, ahol Jackson éppen a tönkrement szekrényét nézegette.
- Azt ugye nem te csináltad? - suttogtam Scottnak, aki erre elvigyorodott, és válasz nélkül tovább ment. - Scott...Scott!

A kémia sosem volt a kedvencem. A tanár utált engem, és folyamatosan rajtam tartotta a szemét, bármit csináltam. Így Scott még az óra előtt elmondta röviden a történetet, miszerint álmában megölte a buszon Allisont, és most a való világban is véres a busz meg minden. Mivel annyira ledöbbentem, hogy még becsöngetés után is a folyosón álltam, Mr Harris természetesen beírt nekem egy késést. Köszi.
Órán Jackson mellett ültem, mint mindig, most viszont a fiú egyáltalán nem nézett rám, hiába szólongattam. Valamiért nem akart beszélni velem, és csak remélni mertem, hogy nem Scotték miatt. Persze, ez hiú remény volt. Jackson mindig is utálta a két fiút, főleg miattam, meg amúgy is, mivel lúzerek voltak. Most meg Scott kezd úgymond híresebb lenni, és szerintem mindenki érzi, hogy Jackson féltékeny.
Scottot a tanár elénk ültette, mivel Stiles és Scott túl hangosan beszélt. Csodálkozom, hogy senki sem hallotta a beszédtémát, különben elég nagy szarban lennénk, amiből szokás szerint megint nekem kéne kihúznom őket. Mint mindig, az utóbbi időkben. 
- Hé, találtak valamit! - kiáltott fel az egyik csaj, mire mindenki az ablakhoz szaladt.
Egy férfit toltak a mentőautó felé, de ő hirtelen felült, és ordított egyet, mire mindenki ijedten hátrébb lépett. Elkerekedett szemekkel néztem Scottra, aki pánikolva hátrálni kezdett.
- Stiles - hallottam. - én voltam.

Ebédnél szinte azonnal Scottékhoz mentem, akik nagyban beszéltek valamiről. Már meg sem lepődtek, hogy hozzájuk ültem le, hozzászoktak ahhoz, hogy többet lógok velük. Bár Scott még nem tudja, mi történt hat éve, jó érzés volt, hogy még így is elfogad.
- Honnan veszed, hogy Derek segíthet? - kérdezte Stiles bosszúsan. Felcsillant szemekkel néztem Scottra, aki küldött felém egy lesújtó pillantást, és visszanézett Stilesra.
- Mert teliholdkor ő nem változott át, miközben én az északa közepén  megtámadtam egy ártatlan embert.
- Nem biztos, hogy te voltál - szóltam közbe, de persze megint figyelmen kívül hagytak.
- Nem tudhatod.
- Nem is tudom! - mondta Scott kétségbeesetten.
- Figyelj, ha az az álom emlék volt, csak Allisonnal, akkor nem csodálkozom, hogy az a pasas megijedt tőled - kezdtem, hogy felvidítsam a hangulatod. - Elvégre majdnem... intimebb kapcsolatotok lett.
- Pfuj - fintorodott el Stiles, mire mind a ketten röhögni kezdtünk, amíg Scott elvörösödött.
- Le kell fújnom a randit Allisonnal - sóhajtott, mire hirtelen mind a ketten abbahagytuk a nevetést.
- Nem, nem fújhatod le - hajolt előre Stiles. - Nem fújhatod le az egész életedet. Majd megoldjuk.
- Mit kell megoldani? - ült le Scott mellé Lydia, mire mind a hármunknak elkerekedett a szeme. Stiles arcán mintha egy kis remény gyúlt volna.
- Csak... csak matekházit - habogta Scott értetlenül.
- Igen - mondta Stiles kissé vigyorogva. Megforgattam a szemem. Hirtelen mindenki körénk ült, Danny pedig pontosan mellém, mire rámosolyogtam.
- Felállni - érkezett meg Jackson is, ránézve az egyik fiúra.
- Miért nem Dannyt állítod fel? - kérdezte a fiú értetlenül.
- Mert én nem bámulom a csaja csöcseit - vigyorodott el Danny, mire halkan felkuncogtam. A fiú felállt, és elindult felém, mire Jackson jéghideg hangja áthasította a levegőt.
- Ne is álmodj róla, a legjobb barátnőm is tabu.
A fiú elvörösödött, de továbbsétált, valószínüleg el a társaságunktól. Rámosolyogtam Jacksonra, aki viszont kerülte a pillantásomat. Remek.
- Valami állat támadásáról beszélnek - szólalt meg végül Danny. - Puma volt?
- Azt mondták, hegyi oroszlán.
- A puma hegyi oroszlán - csúszott ki Lydia száján, mire mindenki ránézett. - Nem? - kérdezte, hogy butábbnak tűnjön, mire megforgattam a szemem.
- Kit izgat? Az áldozat úgyis csak egy hajléktalan - mondta Jackson fintorogva. Rámeredtem, de a fiú még mindig nem nézett rám.
- Megtudtam, ki az áldozat. Nézzétek - tolta elénk Stiles a telefonját, szerintem magában örülve, hogy végre tehet valamit.
Végignéztünk egy videót, ahol mutatták, hogy az áldozat túlélte, de az állapota válságos. Mindenki koncentrálva bámulta a telót, hallgatva a legújabb híreket.
- Én ismerem őt - szólalt meg Scott hirtelen.
- Igen?
- Amikor apámmal laktam, busszal jártam suliba, ő volt a sofőr.
Stiles és Scott aggódva egymásra néztek.
- Válthatnánk inkább egy vidámabb témára? - nézett unottan fel Lydia. - Például, hová megyünk holnap este?
Értetlenül körülnéztem, de mindenki ugyanolyan meglepett volt.
- Azt mondtad, Scott és te randiztok, ugye? - beszélt tovább Lydia Allisonra nézve. Számonkérően felvontam a szemem a kettőjükre meredve. Egyikük se  mondta el nekem!
- Még nem döntöttük el, mi a program - szólalt meg végül Allison kicsit zavartan.
- Én nem fogok megint Lacrosse videókat bámulni, szóval ha holnap négyesben randizunk, az mókás legyen - nézett a párra Lydia unottan.
- Randizunk? - kérdezte Scott Allison felé fordulva, aki éppen ivott, valószínüleg, hogy lenyomja az idegességét. - Négyesben? - Stiles sajnálkozva a szájára tapasztotta a kezét, én pedig igyekeztem elrejteni a mosolyomat Scott rémült arcát látván. - Komolyan duplarandit akarsz velük? - súgta oda végül Scott Allisonnak, mire a lány bizonytalanul bólintott.
- Aha, azt hiszem - nyelt egyet Allison. - Jó móka lesz.
- Tudod mi mókás még? - mosolyodott el gúnyosan Jackson. - Ha arcon szúrom magam a villával.
- Lassan úgy érzem, nekem kéne az arcodba szúrni a villát - morogtam halkan, mire Jackson felém kapta a fejét, és összehúzott szemekkel rám bámult.
- Mondjuk teke? - kérdezte Lydia vidáman Jacksontől, lőve felém egy lenéző pillantást. - Te imádod!
- Igen, ha van jó ellenfél - vonta meg a vállát a fiú.
- Honnan veszed, hogy nem lennénk jó ellenfelek? - kérdezte Allison előrehajolva. - Tudsz tekézni, ugye? - fordult Scotthoz. Stiles lehunyta a szemét, én pedig odasúgtam neki.
- Még mindig borzalmas benne, igaz?
- Pontosan.
- Mondjuk - nyögte ki Scott.
- Mondjuk - hajolt Jackson is előre, - vagy tudsz?
- Tudok - válaszolt Scott magabiztosan. - Igazából remek tekés vagyok.

- Rémesen tekézel! - kiáltottunk Stilessal, amikor elhagytuk az ebédlőt.
- Tudom! - válaszolt Scott kétségbeesetten, egy pillanatra felém fordulva. - Tök hülye vagyok.
- Láttam, tönkre mentél. Először négyes randi, aztán meg, hogy tudsz tekézni.
- Csak lazulunk - tárta szét a karját Scott.
- Szexi lányokkal nem lazulunk. Az a halál - jelentette ki Stiles, mire sértetten megköszörültem a torkom. - Ha csak lazultok, akkor akár a meleg legjobb barátja is lehetnél. Dannyvel is lazulhatnál.
- És velem akkor miért lógtok?
- Nem lógtunk az utolsó hat évben. Te kivétel vagy - legyintett Stiles oda sem nézve, mire elpirultam. 
- De az is lehet, hogy ti vagytok melegek - kacsintottam rájuk, mire mindketten rámmeredtek. - Vagy nem.
- Hogy történhet ez? Megöltem egy fickót, vagy nem - szólalt meg Scott.
- Szerintem Danny nem igazán kedvel.
- Szerintetek Derek tud ebben is segíteni? - mondtam én is, figyelmen kívül hagyva a kettőt.
- Randira hívom Allisont, erre tekézünk.
- Nem találnak vonzónak a melegek?
- Lehet, hogy Derek is volt négyesrandin, amikor tini volt. 
- A csapatkapitány le akar alázni... és elkésem a munkából - nézett az órájára bosszúsan Scott, és elfutott.
- Hé, Scott, nem vála... - kezdte Stiles. - Vonzó vagyok a melegeknek? - kiáltotta, mire páran felénk fordultak. - Nem feleltél.
Stiles felém fordult, és már tette volna fel ugyanazt a kérdést, amikor elgondolkozva meredtem rá.
- Szerinted Derek akkor meleg?

A kórházban felkaptam magamra a szokásos fehér köpönyeget, és munkához láttam. Legtöbször a gyerekosztályon voltam, mivel a kölykök eléggé kedveltek engem, így miközben elláttam a kisebb gondjaikat, általában meséltem nekik, hogy eltereljem a figyelmüket. Egyszer kétszer egy kisgyerek megkért arra, hogy énekeljek, amit persze nem utasíthattam vissza, szóval néha énekelgetve, néha pedig mesélve végeztem el a munkámat.
Ma például összefutottam Sarahval is, aki Teddy legjobb barátja volt - a kapcsolatuk irigylésre méltó, szinte mindent megosztanak egymással, és folyamatosan együtt lógnak. Sarah néha átjött hozzánk, de legtöbbször Teddy volt náluk, mivel Sarah szülei megértették, hogy néha egy gyerek is túl sok, nem hogy kettő!
Sarah most éppen egy csúnya kis sebet szerzett a térdén. A lány mindig is híres volt a kórházban arról, hogy folyamatosan elesik, de én mindig is bátornak gondoltam a kislányt, aki sosem sírt. Tényleg soha. Azt mondta, hogy leginkább azért, mert az ő legnagyobb gondjai is kissebbek mások legkisebb gondjainál, és itt példának engem hozott fel. Csodáltam a lányt. Ilyen fiatalon nem sokan gondolkoznak ennyire...felnőtten.
Miután végre vége volt a műszakomnak, megkönnyebbülten kaptam le magamról a köpenyemet, és sétáltam ki a kórházból, amikor fura hangokat hallottam, majd láttam, ahogyan Mrs McCall kizavarja a szobából a rémült Scottot.
- Mit csinálsz te itt? - kérdeztem felé sietve, mire ő felnézett.
- Csak...csak kaját hoztam anyunak, hogy elvigyem a kocsit, amit nem kaptam meg, és... és a sofőr ott volt... - habogta összevissza, mire a vállára tettem a kezét.
- Te egy idióta vagy. Na gyere - húztam ki a kórházból. Scott azonnal elindult az egyik irányba, ami nem az otthona felé volt. - Hova mész?
- Derekhez - szólt hátra sem fordulva. Utána futottam.
- Oké, megyek veled.
- Miért? - nézett rám értetlenül, mire felvontam a szemöldököm.
- Mert kíváncsi vagyok - mondtam. - És mert én talán képes vagyok megállítani Dereket, ha ő esetleg meg akar ölni.
- Hogyan?
- Én hoztam ki a börtönből, te idióta - forgattam meg a szemem, mire Scott megtorpant. - Upsz?
- Mi?
- Scott, ő az egyetlen, aki segíteni tud neked. Szóval most szépen odamész, segítséget kérsz, majd a végén pedig nyugodtan mondthatod, hogy igazam volt - emeltem fel a kezem védekezően. - Nem csoda, hogy Stiles nem mondta el neked - motyogtam a nehezen lélegző fiút bámulva.
- Rendben - nyögte ki végül a fiú, és karon ragadott. - Akkor menjünk.

- Tudom, hogy hallasz.
Scott néhány méterrel arrébb megtorpant a leégett ház előtt, én pedig próbáltam nem nevetni. Elvégre a fiú nevetségesen nézett ki.
- Segítened kell.
- Én megmondtam - súgtam neki, mire ő küldött felém egy "ezzel most nem segítesz" pillantást.
Mind a ketten közelebb mentünk az ajtóhoz, ami abban a pillanatban kinyílt, és Derek kilépett rajta.
- Helló, Derek! - intettem vidáman, mire ő csak rámmeredt. - Na légyszí, csak egy köszönést! - kérleltem, mindhiába. Derek továbbra is csak meredt rám, én pedig kezdtem úgy érezni magam, mintha egy Alkonyat filmben lennék.
- Figyelj. Tudom, hogy én is benne voltam a letartóztatásodban, és, hogy gyakorlatilag lelepleztünk téged a vadászok előtt... Azt sem tudom, mi történt a hugoddal - beszélt Scott halkan. Egy pillanatra felém pillantott, én pedig unottam intettem, hogy csinálja tovább. - De azt hiszem csináltam valamit múlt éjjel. Álmodtam... valakiről. De valaki más sérült meg. És úgy néz ki, az álom részben megtörtént.
- Szerinted te támadtad meg a sofőrt? - vágta félbe Derek Scottot, és hallottam  a hangjából, hogy egy picit hitetlen.
- Te láttad amit tettem? - kérdezte Scott értetlenül.
- Nem.
- Legalább mondd az igazat, jó? - mondta Scott sértetten. - Bántani fogok valakit?
- Igen.
- Meg is ölhetek valakit?
- Igen - mondta Derek, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne.
- Meg fogok ölni valakit? - kérdezte a fiú egyre kétségbeesettebben.
- Valószínüleg.
Scott kicsit megszédülten az egyik oszlopnak dőlt, én pedig a vállára raktam a kezem, és most Derekre pillantottam. A férfi értetlenül nézett rám, mire küldtem felé egy gyilkos pillantást, és Scott felé böktem. Derek megforgatta a szemét, de közelebb lépett.
- Megmutathatom, hogyan emlékezz vissza. Megmutathatom hogyan irányísd az átváltozást, még telihold idején is - mondta, mire büszkén bólintottam. - De nem ingyen segítek.
A mosoly leolvadt az arcomról, és bosszúsan haraptam az ajkamba. Úgy látszik a természetfeletti világban mindenki önző. Remek.
- Mit akarsz? - suttogta Scott reménytelenül.
- Majd rájössz. De most megkapod, amit akarsz. Menj vissza a buszhoz! Menj be. Lásd, érezd! Hagyd, hogy az érzékeid, a látásod, a szaglásod, a tapintásod emlékezzenek.
- Ennyi? Csak menjek vissza? - emelte fel a fejét Scott.
- Akarod tudni, mi történt?
- Tudni akarom, bántottam-e a sofőrt - szólt végül Scott, mire megráztam a fejem.
- Nem, nem igaz. Azt akarod tudni, bántani fogod-e Allisont.

- Stiles, ezredszerre is mondom, azért nem vagyok veletek, mert meg kell csinálnom a házit! - kiáltottam a telefonba idegesen.
- Szóval telefonon keresztül hallgatod, amíg mi elvégezzük a piszkos munkát? - hallottam Stiles bosszús hangját. Egy pillanatra megtorpantam, majd megvontam a vállam.
- Így is mondthatjuk.
- Jó mindegy. Scott már bent van, állítása szerint ő sosem Batman, én pedig sosem vagyok Robin - sóhajtott keserűen.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül, mire Stiles megint csak sóhajtott, és játszotta a szegényt. - Jó tudod mit, nekem ti mindketten Superman és Batman vagytok, most örülsz?
- Tényleg? - kérdezte a fiú izgatottan, és mozgolódni kezdett.
- Igen - nevettem.
- Miért?
- Mert ti két tini vagytok, akik folyamatosan meg akarnak menteni mindenkit, és sikerrel is járnak - mondtam mosolyogva.
- De csak Scottnak van szuperereje - szomorodott el Stiles, mire megforgattam a szemem.
- Mindig azok csinálják a legtöbb munkát, akik nem annyira híresek a sztorikban. De te ezt majd megváltoztatod, rendben? Te leszel a leghíresebb ebben a sztoriban - bizonygattam, és hallottam, ahogyan Stiles felnevetett.
Hirtelen elhallgatott, majd hirtelen teljes erővel dudálni kezdett. A fülemhez kaptam a kezem, és a számat elhagyta pár káromkodás.
- Gyerünk, gyerünk! - mondta Stiles idegesen, a következő pillanatban pedig ajtócspódást hallottam, és zihálást.
- Menj! Menj! Menj! - kiáltotta Scott teljesen magánkívül. Stiles beinította a Jeepjét, és teljes erővel beletaposott a gázba.
- Ma, működött? Emlékszel már? - kérdezte Stiles sietve.
- Igen ott voltam, múlj éjjel. A vér nagy része az enyém.
- Te támadtad meg?
- Nem!
- Egy világító szempárt láttam a buszon, de nem a sajátomat. Derek volt az.
- Scott, Derek nem volt ott - sóhajtottam bosszúsan, de a két fiú figyelmen kívül hagyott - már megint.
- És mi van a sofőrrel?
- Azt hiszem, próbáltam megvédeni - mondta Scott reménytelien.
- Miért segítene Derek arra emlékezni, hogy ő támadta meg a sofőrt? - kérdezte Stiles értetlenül.
- MERT NEM Ő VOLT! - kiáltottam most már én is.
- Ez az amit nem értek - mondta Scott. Gyanítom, hogy lehalkítottak, mert még a leghangosabb ordításaimra sem válaszoltak. Inkább letettem, és fusztráltan a hajamba tűrtem. Egyszerűen utáltam, hogy a fiúk ennyire zártak voltak. Ha esetleg nem mindig Dereket gyanusítanák, lehet, hogy rájönnénk, ki az aki igazából megtámadja az embereket.
- Brannie, minden oké? - kiáltott fel Finn.
- Persze, csak kiadtam magamból a stresszet - kiáltottam vissza.
- Oké - jött a válasz, és valószínüleg furán nézhetett fel. - Elvinnéd a kocsimat a benzinkúthoz? Teddyvel éppen játszunk.
- Persze - mondtam, majd megtorpantam. - Mit játszotok?
- Brannie, ne merd... - kezdte Finn, de a következő pillanatban már a kezemben volt a fényképezőgép, és lerobogtam a lépcsőn. Amint megláttam a bátyám, nevetésben törtem ki.
- Ugye milyen szép lett? - fordította Teddy felém Finn arcát, és abban a pillanatban elsült a vaku.
- Ez nem vicces - morogta Finn, de Teddy kedvéért magára erőltetett egy mosolyt, ami miatt a bohócsminkje még viccesebben festett.
- Passzold ide a kocsikulcsod - szóltam, miközben már a cipőmet húztam. Finn felém sem nézve dobta a kulcsokat, én pedig éppen, hogy csak elkaptam. - Idióta - morogtam.
- Hogy mondtad? - kérdezte Finn összehúzott szemöldökkel.
- Úgy értem te vagy a legjobb bátyó, hogy vezethetem a kocsid! - mosolyodtam el ártatlanul, majd még mielőtt Finn bármit is szólhatott volna, kiugrándoztam a házból .
Az út a benzinkút felé eseménytelenül telt. Leginkább a rádióban lévő dalokat dúdoltam, amíg az agyamra nem mentek, de azután szerencsére megérkeztem. Miután leparkoltam, és feltöltöttem a tankot, bementem a boltba, hogy kifizessem a benzint, plusz vegyek magamnak Marsot - odavagyok a Marsért.
- Tizenöt dollár lesz - mosolygott rám az eladó sármosan. Unottan odaadtam neki a pénzt. - És a számod.
- Nem hiszem - hallottam valakinek a hangját mögülem, mire megfordultam - Derek gúnyosan mosolygott az eladóra, aki úgy tűnt visszavett a csajozós énjéből.
- Tudod mit? Tényleg nem kell a számod, bocsi, hogy megkérdeztem - habogott a fiú összevissza, mire Derek csak elfintorodott.
- Csak add vissza a visszajárót.
A fiú a  kezembe ejtette az aprót a Marssal együtt, én pedig mosolyogva megköszöntem, és Derek után futottam, aki már messze járt.
- Ez mi volt? - kérdeztem mosolyogva.
- Lekoptattam helyetted - válaszolt előre meredve.
- Miért is? - néztem fel rá vigyorogva. Derek kényelmetlenül beledugta a kezét a zsebébe.
- Mert ha te mondtad volna neki, nem állt volna le.
- Köszi - szóltam végül. Derek rám nézett. A szemei gyönyörűek voltak, a zöld és a szürke keveréke. A tekintete mögött fájdalom rejtőzött, de valahogyan nem sajnálatot éreztem iránta, hanem szimpátiát. Hat éve... Hat éve mind a ketten elvesztettük a családunkat a tűzben, és mindketten máshogy reagáltunk. Én megpróbáltam elrejteni a fájdalmamat a mosolyok mögé, és féltem a tűztől, míg ő teljesen kizárt mindenkit, és nem bízott senkiben. De semelyikőtünk sem mutatta az igazi oldalát.
Derek felkapta a fejét, és az arcán egy pillanatra mintha félelem suhant volna át. Újra rám nézett.
- Szállj be a kocsimra, és rejtőzz el. Most! - nem kellett kétszer mondania, azonnal bemásztam a Camarojába, és elrejtőztem az egyik ülés alatt. Ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy alacsony és vékony voltam, különben egyáltalán nem fértem volna be.
Derek elkezdett benzint rakni a kocsijába, de közben figyelmesen körbenézett. Pár ember körürállta a Camarot, majd hirtelen Mr Argentet is észrevettem.
- Szép verda - jött közelebb a férfi, és rögtön rájöttem, hogy vadászokkal vagyunk körülvéve. - Ráadásul fekete - érintette meg az autó felületét. Összeszorítottam a számat. - Nehéz tisztán tartani - folytatta, de többé már nem láttam, mivel nem akartam lebukni. - Valamivel több karbantartást javasolnék. Ha ilyen szép dolga van, arról gondoskodni kell, nem igaz? Személy szerint én rendkívül védelmezem a szeretett dolgaimat. Ezt a családomtól tanultam - kezdte el tiszítani a kocsi ablakát, mintha csak egy dolgozó lenne. - Akinek maga híján van. Igaz?
Majdnem. Majdnem kiugrottam a kocsiból, és felpofoztam Mr Argentet. A család az nekem kényes téma volt, hát még ha valaki így beszél róla... Egyre kevésbé kedveltem ezt a férfit.
- Megvolnánk - jelentette ki Mr Argent egy kis idő után. - Most már átlát a szélvédőjén. Látja mennyivel tisztább így?
Lépteket hallottam, és szinte éreztem, ahogyan a férfi mosolyog.
- Elfelejtette megnézni az olajat - szólt utána Derek gúnyosan. Mr Argent megtorpant.
- Ellenőrizd! - szólt oda valakinek, a következő pillanatban pedig egyre közelebb jött valaki, pontosan felém. Feltartottam a karom - és így utólag nagyon is örülök, hogy ezt tettem.
Ugyanis betörték az ablakot. Az üvegszilánkok egyenesen a karomba álltak, de az alsó ajkamba haraptam, nehogy észrevegyenek. Éreztem, ahogyan a vér végigfolyt a kezemen.
- Nekem jónak tűnik - szólt az ember vidáman, szerencsére túlságosan öntelten, hogy észrevegyen.
- Vezessen óvatosan - mondta még Mr Argent, majd halkan nevetve beült a saját kocsijába, és elhajtottak a többiekkel.
Derek szinte azonnal feltépte az ajtót, miután az összes vadász elment. Megragadta a jó karom, és kiszedett az ülésről.
- Jól vagy? - kérdezte, és talán most elősör láttam az arcán érzelmet a dühön és a pókerarcon kívül. Ami meglepett, az az volt, hogy aggódott. Értem.
- Igen, persze - bólintottam, magamra erőltettve egy mosolyt. Magam elé emeltem a karom, és közelebbről tanulmányoztam a kezemben lévő szilánkokat. Derek óvatosan a kezébe vette a karom, majd rám nézett.
- Van elsősegélyi csomagod?
- A csomagtartóban - válaszoltam.
Miután kivettük a dobozt, Derek meglepően gyengéden szedte ki belőlem az üvegszilánkokat. Hamar kész lett, majd betekerte a karomat fáslival, így nem véreztem össze teljesen a pulcsimat.
- Nem is tudtam, hogy te ehhez is értesz - mondtam halkan, ránézve. Derek még mindig a fáslival foglalkozott, de válaszolt.
- Sok mindent nem tudsz rólam.
- De te úgy látszik mindent rólam.
Derek felnézett.
- Ez nem igaz.
- Pedig nekem úgy tűnik.
- Én is egy gyilkosnak tűnök, de nem vagyok az.
- Ott a pont - mosolyodtam el. Derek szájának a sarka akaratlanul is felkunkorodott, de aztán visszatért a pókerarca.
Itt határoztam el, hogy bármibe is telik, ráveszem Dereket arra, hogy őszintén mosolyogjon.
Hogy olyan legyen, mint régen lehetett. 

Díjat kaptam!




Nagyon szépen köszönöm a díjat Barbynak, aki az Édes Élet írója :)


Szabályok:
1.) Rakd ki, hogy kitől van!
2.) Írj 10 dolgot magadról!
3.) Válaszolj 10 kérdésre!
4.) Írj 10 kérdést!
5.) Küldd el 10 embernek!

Tíz dolog magamról:
1. Angliában élek. Azaz három hónapja még ott éltem, most éppen Skóciában lakok. Sokat költözök.
2. Nem sok barátom van, mivel a sok költözés miatt nem tudom megtartani őket. De akik a barátaim, azok tényleg igaz barátok. (A fele angol, a fele magyar, és van egypár Spanyol, román és török is. Ja, meg olasz.)
3. Van egy kutyám, akinek Grafit a neve, mivel imádok rajzolni, és persze a kutya fekete. Azt tervezem, hogyha lesz egy fehér kutyám, akkor radírnak hívom. :D
4. Szarkasztikus vagyok. Nagyon. El sem tudom képzelni hogyan csinálom, de még angolul is megy. Bizonyíték: nincs sok barátom... :D
5. Utálom a magyar szinkront. Két éve jött rám, amikor apu rákényszerített, hogyha már Angliában élek, akkor csak angolul nézhetek tévét - így le lettem tiltva a magyar szinkronról. Amikor három hónappal később láttam egy filmet magyarul, nem jutottam tovább tíz percnél.
6. Az egyik barátnőm oda van az unikornisokért, úgyhogy a szülinapjára felöltöztettem a kutyámat egyszarvúnak, és Jessica egész nap vele játszott. (Nem, nincs semmi baja, csak oda van az unikornisokért. Kb úgy, mint én a Teen Wolfért.)
7. Megfáztam, így most végre használhattam a gépem, ugyanis le voltam tiltva róla.
8. A kedvenc színem a méregzöld és a fekete - elég sötét lélek vagyok, de a vicceim kiválóak. 
9. My Chemical Romance, Panic! at the disco és Green Day az életem. Zene nélkül szó szerint zombivé válnék - egyszer elvették a mobilom, és azon a napon sikerült mindenkit kiborítanom. 
10. A lehető legkomolyabb helyzeteket is megpróbálom elviccelni. Egyszerűen nem bírom a feszültséget, ami elég kiborító, tekintve, hogy - mint Stiles - én is eléggé érzéketlennek tűnök.

Kérdések:
1. Mi a kedvenc zeneszámod?
Pff. Jó kérdés. Most komolyan választanom kell? Oké, legyen mondjuk A My Chemical Romancetól a "Welcome to the Black Parade", "Teenagers", és Green Daytől a "Kill the DJ" és "American Idiot." Persze ki nem hagyhatjuk a Panic! at the Discotól a "Miss Jacksont". De ha egy kicsit szomorúbb hangulatom van, akkor hajlamos vagyok The Frayt hallgatni, pl 'Found me', és 'how to save a life'. Plusz, ki nem hagyhatom a The Cab - "Angel with the shotgun"-t. Na látod, ezért ne kérdezd meg mi a kedvenc számom. Még órákig tudnám sorolni :D
2. Írás közben hallgatsz zenét? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem?
Attól függ. Általában igen, próbálok a történethez hasonló hangulatú zenét hallgatni, hogy több ihletet kapjak, de van, amikor a zene csak eltereli a figyelmemet. De általában hallgatok.
3. Melyik könyvet olvastad utoljára?
Huh, jó kérdés. Igazából már legalább fél éve olvastam igazán könyvet - ne öljetek meg! -, mivel az Útvesztő (Angolul, bocsi mindenki, de a fordítás szar) után nem éreztem úgy, hogy bele tudok kezdeni egy új könyvbe. Na, még mindig nem. Persze a fanfictionok mennek ezerrel, és olvastam egy pár könyvet még utána (az utolsó a Book Thief volt), de most inkább rákaptam a sorozatokra. (Arrow, Flash, The 100, Teen Wolf)
4.  Hány blognak vagy a rendszeres olvasója? Linkeld be őket! (Oké, tíz fölött már ne :D)
Az a probléma, hogy nagyon sok blogra vagyok feliratkozva, de a nagy részét nem nézem meg újra. Ez eléggé szomorú, de azért egy párat tényleg követek :)
5. Mik vannak kint a faladon? (poszter, fényképek)
Mivel bérelünk lakást - iszonyú drágák a házak skóciában! -, ezért nem rakhatok ki semmit, de a magyarországi házunkban a falamon van egy nagy fotómontázs a barátaimról, egy csomó plakát a kedvenc bandáimról, és persze az összes jó rajzaim. Imádok rajzolni :)
6.  Szerinted miért jó szerelmesnek lenni?
Jó kérdés. Személy szerint azt gondolom, hogy nem mindig jó szerelmesnek lenni, de az az érzés, amikor van valaki, akiért bármit megtennél, és aki ugyanőgy szeret téged, felfoghatatlan. Boldoggá tesz téged, és ez a legfontosabb. Mert amikor az ember szerelmét viszonozzák, az tesz minket boldoggá, és legtöbbször ez az, ami hiányzik egy ember életéből.
7.  Ki a kedvenc színészed?
Uh. Hát... DylanO'brienTylerHoechlinTylerPoseyHollandésCrystalésazegészTeenWolfszereplők. De ha őket nem számítjuk, akkor meg kell jegyezni, Johnny Depp az örök. Plusz Thomas Brodie Sangster. :D
8.  Mi az az egy szó, amivel jellemeznéd magad?
Hmm... Védekező? Vagy Szarkasztikus. Mindenesetre mindig a vicceket használom arra, hogy védjem magam, és hogy kizárjam az embereket. Itt jó érzés, hogy senki nem ismer, mivel álnéven írok, így gond nélkül megoszthatom ezeket a gondolatokat. :)
9. Melyik a kedvenc idézeted? Kitől van?
"Great. We're All Bloody Inspired." - Newt, Útvesztő. Leginkább azért szeretem ezt az idézetet, mert lehet érezni, ahogyan a fiú szarkazmust használ arra, hogy elrejtse az érzelmeit. Ez a mondat miatt éreztem úgy, hogy hasonlóak vagyunk Newttal (Plusz én folyamatosan kitöröm a bokámat.)
10. Mit szeretsz a blogolásban?
Leginkább azt, hogy Anonymus vagyok. Senki nem tudja, ki vagyok igazából, és mindenki őszintén megmondthatja a véleményét a blogodról. Senki nem fog hazudni, vagy cikizni az életed végéig. Meg persze jó érzés kiírni magamból a gondokat - és persze semminél nincsen jobb érzés, mint amikor kapsz egypár olvasót.

Az én tíz kérdésem:
1. Miért kezdtél el blogolni?
2. Kedvenc sorozat? Miért?
3. Mi a legjellemzőbb tulajdonságod?
4. Melyik karakterrel érzed úgy, hogy hasonlítotok? (lehet könyv/film/sorozat karakter is :))
4. Van testvéred? Milyen a kapcsolalotok? Ha nincs, milyen testvért szeretnél?
5. Ha megváltoztathatnád a neved, mi lenne?
6. Milyen nyelven szeretnél beszélni, ami nem magyar? 
7. Kedvenc idézet? :)
8. Kedvenc könyv? Mi tetszett benne annyira?
9. Van valami különleges tehetséged?
10. Ha lenne egy szuperképességed, mi lenne és miért?

Akiknek küldöm:
(Bocsi, de a harmadik, akinek küldeném, attól kaptam, és nincs több blog, akinek küldhetném :()