2. fejezet - 2. rész

Végül egész északa bent kellett maradnom. Amúgy is szombat volt másnap, és valamiért sokkal több volt a beteg, én pedig csak nem tudtam ott hagyni a gyerekosztályt. Így másnap reggel indultam haza, kissé szédülve, mivel nagyon kimerült voltam - mostanában mindig az vagyok - amikor elhatároztam, hogy az erdőben sétálok.
Ez volt az első hibám.
Szirénákat hallottam, majd megpillantottam a leégett Hale házat, ahol éppen letartóztatják Dereket. Elkerekedett szemekkel bámultam, ahogyan a férfit berakják a rendőrautóba, és bezárják az ajtót. Derek egy pillanatra rámpillantott, és meglepetésemre egy gúnyos mosoly jelent meg a száján. Összeszorítottam a fogaimat.
Oldalt megpillantottam Scottot, aki csöndben végignézte az egészet. Rögtön felé indultam, aki, amint észrevett engem, hátrálni kezdett.
- Mégis mi a fészkes francot csináltatok ti már megint Stilessal?! - kiáltottam rá. Scott összerezzent, majd egy picit előrébblépett, így közelebbről tanulmányozhatta a nyugodt, mégis vészjósló arcomat.
- Megtaláltuk a hulla másik felét a kertjében eltemetve. Tuti, hogy ő a gyilkos, Brannie - kezdte, de cinikusan felnevettem.
- És csak úgy a kertjében jártatok, aztán huppsz, hirtelenjében elétek került a hullája, ami... el volt temetve? - húztam össze a szemem. - Stiles miért volt a kórházban? - néztem rá számonkérően, mire lehajtotta a fejét. Hirtelen rájöttem. - Te is ott voltál, igaz? A hülye farkasérzékeivel megszagoltad a hulla másik felét, és... Ti megőrültetek? - túrtam a hajamba idegesen.Scott mögém nézett, és elkerekedett szemekkel bámult valamit. Gyorsan megfordultam, és észrevettem Stilest, aki a rendőrautó felé ment. - Itt maradsz - mondtam Scottnak oda se fordulva, és Stiles után futottam.
Stiles gyorsan beült a vezetőülésre, Derek felé fordult, aki a rácson kereztül meredt rá. Én bemásztam a másik oldalon. ezzel sikeresen meglepve a fiút.
- Brannie, mit...? - kezdte, de egy pillantásommal elhallgattam. Nyelt egyet, majd Derek felé fordult. - Csak hogy tudd, nem félek tőled - mondta összehúzott szemmel. Derek rámeredt, én pedig igyekeztem nem felhorkantani. - Na jó, talán még is - ment fel a fiú hangja, mire elmosolyodtam. - Nem számít. Csak tudni akarok valamit. A lány akit megöltél, vérfarkas volt. Egy másik fajta volt, nem igaz? Ténylegesen farkassá tudott válni, amire Scott nem képes. Ezért ölted meg?
- Miért értem aggódsz, amikor a barátod a probléma? - hajolt előre Derek. - Ha átváltozik a pályán, mi lesz? Tovább ünneplik? Én nem tudom lebeszélni, úgy látszik Brannie sem, de te igen - még közelebb jött. - És bízz bennem - szólt. - jobb, ha meggyőzöd.
Stilest megragadták, és kihúzták a kocsiból és tudtam, hogy csak pár másodpercem van.
- Te ölted meg a lányt? - kérdeztem Derek szemébe nézve.
- Úgy látszik a barátaid már tudják a választ - jött a gúnyos válasz.
- Te - hajoltam közelebb, - ölted meg - néztem az ajkára - a lányt?
Derek ugyanúgy lepillantott az ajkaimra, és halványan elmosolyodott.
- Nem. Eltemettem.
Valaki megragadott hátulról, és kihúzott.
- Mit csinálsz itt, Brannie? - kérdezte Sheriff Stilinski mérgesen, elrángatva az autótól. - Nem otthon kéne lenned?
- Északai műszakom volt a kórházban, hazafelé tartottam, amikor láttam, mi történt - mondtam ártatlanul. - Bocsánat, de azt hiszem, a rossz embert fogták el.
- Hogy mi?
- Később elmondom, Sheriff. Ígérem, hinni fog nekem - kacsintottam, és gyorsan elsétáltam, mielőtt a Sheriff úgy döntene, hogy még beszélgetni akar.

Hazaérve észrevettem, ahogy Finn a szobályában alszik, a mellkasán Teddyvel, ezért csak egy üzenetet hagytam, jelezve, hogy elmegyek az esti meccsre, és addig Lydiánál leszek. Aztán gyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem egy másik ruhába, ami most csak egy bő Star Warsos póló volt, és egy magasított derekú farmer. A hajamat kiengedve hagytam, és felhúztam a kedvenc tornaciőm, majd szaladtam ki a házból a rendőrség felé. Időközben már kezdett sötétebb lenni, ezért szinte az egész utat végigfutottam.
- Sheriff Stilinski! - szóltam lihegve, mire a férfi megfordult.
- Oh, szia Brannie - köszönt halványan mosolyogva. - Mi járatban errefelé?
- Emlékszik, amikor mondtam, hogy be tudom bizonyítani, nem Derek a gyilkos? - kérdeztem, mire a Sheriff értetlenül bólintott.
- Brannie, nem hiszem...
- Nézze, azt mondta Stiles, hogy a testen farkasszőrt találtak, nem igaz?
- Igen...
- Csak elemezze az hulla másik felét, rendben? Azon is farkasszőr lesz. És Derek tudtommal nem farkas - jelentettem ki. Csak vérfarkas...
Sheriff Stilinski egy pillanatra rámmeredt, majd megfordult, és elkiáltotta magát.
- Mindenki, munkára!
Elvigyorodtam.
Pár órával később a Sheriff mellém lépett, és megragadta a karom.
- Gyere, elviszlek a meccsre, rendben? - mosolygott le rám fáradtan.
- Köszönöm, Sheriff - biccentettem. A sheriffel beültünk a kocsiba, és a férfi vezetni kezdett.
- És, hallottam, megint barátkozni kezdtetek Stilessal - mondta csevegő hangon, mire kérdőn felé fordultam. - A fiam nem fogja be a száját rólad. Állandóan arról beszél, hogy mennyit változtál, és, hogy úgy szeretné tudni, mi az "ok" - folytatta. Egy ideig csöndben meredtünk az őtra, végül megszólaltam.
- És ön is tudni szeretné, nem igaz? - kérdeztem halkan. - Tudni szeretné, miért toltam el magamtól Stilest és Scottot.
Nem jött válasz. Vettem egy mély levegőt.
- Amikor tíz éves voltam - kezdtem, - Az egész családunk kiment spanyolorzságba Finn kivételével, mint mindig. Anya terhes volt, kilenc hónapos, apa pedig magánkívül volt az örömtől, így az érkezésünk estéjén mindannyian együtt csináltunk valamit.
- De? - kérdezte Sheriff óvatosan.
- De anyának megindult a szülése. Rosszul lett, és leverte az egyik gyertyát, ami ki volt rakva. Az feldöntötte az összes többit, és.... - itt nyeltem egyet, próbálva elűzni a fejemből az emlékképeket. - és a következő pillanatban minden égett. A házunk oszlopai összedőltek, az egyik rámesett, és nem... nem tudtam semmit tenni. Bent ragadtunk.
- Én... én nem tudtam... - kezdte Sheriff halkan. - Sajnálom.
- Semmi baj. Azóta... Teddyt... - megköszörültem a torkom. - Teddyt kioperálták anyuból. Most Finn tart el bennünket.
A Sheriff leparkolt a suli előtt, én pedig mindenhová néztem, csak a szemébe nem. A férfi felém fordult, és sóhajtott.
- Nézd, én ezt nem tudtam. Sajnálom. De... Mondd el Stilesnak. Megkönnyítenéd az életét - mondta végül, én pedig halványan biccentettem.
- Köszönöm, Sheriff - suttogtam, miközben kiszálltam.
- Mit? - kérdezte Stiles apja.
- Hogy olyan tanácsokat ad, amit az én apám adna.

- Allison! - kiáltottam boldogan, amint megpillantottam a lányt a tömegben. A lány felém fordult, mögötte pedig a férfi is rám nézett. - Allison, már mindenhol kerestelek!
- Szia Brannie! - ölelt meg Allison mosolyogva. - Apa - fordult a férfihez. - Ő itt Brannie, Brannie, ő itt pedig apa.
- Örülök, hogy találkoztunk - ráztam kezet Mr Argenttel.
- Brannie? - kérdezte. - Különleges név - biccentett.
- Becenév, uram - mosolyogtam. - Nem szeretem használni az igazi nevem.
- Szinte senki sem tudja az igazi nevét - bökött oldalba Allison vigyorogva.
Leültünk a padokra, és a szememmel Scottot kerestem. A fiú pontosan felénk nézett, pontosabban Allisonra, én pedig a kezembe temettem az arcom. Reménykedtem, hogy minden rendben lesz.
Persze, miért is lenne?
Scott nem kapta meg a labdát, ami azt illeti, Jackson soha nem passzolt neki. Egy idő után Lydia oldalba bökött, hogy hárman tartsuk fel a táblát, amin "We Luv U Jackson" volt olvasható - Scott pedig egyenesen Allisonra bámult, aki boldogan éljenzett.
- Basszus - suttogtam. - Lydia, beszélnem kell valakivel, oké? - engedtem el a táblát, és választ sem várva leszaladtam a kispadosokhoz, és levágtam magam Stiles mellé.
- Bra...Brannie, mit...? - pillantott felém meglepetten a fiú, de leintettem.
- Mi a francért nem beszélted le arról, hogy ne játszon? - kérdeztem halkan.
- Csak...Csak szeretne egy normális életet, oké? - sóhajtott.
- Értem, és tényleg, sajnálom, de ha most mindenkit kinyír, akkor soha nem lesz normális élete, azt tudod, ugye?
- Tudom.
- Akkor tegyünk meg mindent, hogy túléljük ezt az estét.
- Mi? - kérdezte Stiles értetlenül, de figyelmen kívül hagytam, és felugrottam.
- Hajrá Scott! - sikítottam, mire a fiú felém kapta a fejét, és láttam, ahogyan halványan elmosolyodott. - Mindent bele!
Scott arrébb sétált, és reménykedtem, hogy minden oké lesz, amikor a fiú nehezebben kezdett el lélegezni, a következő pillanatban pedig mintha sárgává vált volna a szeme. Megfordultam, és láttam, hogy Allison kelletlenül de még egy táblát tart fel Jacksonról Lydiával, és bár drukkoltam a legjobb barátomnak, néha nagyon gyerekes volt.
Pár perccel később Scott megszerezte a labdát, és bravúrosan bedobta. Őrülten ugrándoztam, de próbáltam elrejteni az aggódásom. Következőnek egy még hihetetlenebb dolog történt.
- Az ellenfél szándékosan nekünk passzolta a labdát? - dobta le magát az edző mellénk.
- Igen, azt hiszem, edző - rágta a kesztjűjét Stiles idegesen.
- Érdekes. 
- Úgy bizony - bólogattam, mire az edző felém fordult.
- Wilson, mit csinálsz itt?
- Drukkolok.
Az edző mondani akart valamit, de végül csak legyintett egyet. 
Scott bedobta a következőt is. Már csak egy kellett, és győzünk. De Scott... Láttam, hogy valami baj van.
- Scott, ne, ne - állt fel Stiles mellőlem, én pedig idegesen dobogtam a lábammal.
- Gyerünk Scott, megtudod csinálni - motyogtam feszülten.
Aztán valami megváltozott. Scott hirtelen megfagyott, és a felső padokra pillantott, ahol Allison ült. És a következő pillanatban bedobta.
- Igen! - kiáltotta Stiles, én pedig nevetve felugrottam, és a levegőbe bokszoltam. - Uramisten - lihegett Stiles megkönnyebbülten, mire felkuncogtam, és mosolyogva néztem az éljenző tömeget. Mindenki leszaladt a pályára, de úgy tűnt Scott eltűnt. Stiles visszaült, és mosolyogva az apjára nézett, aki viszont a telefonon beszélt.
- Apa, mi a baj? - kérdezte, én pedig tudtam, hogy végem van.

- Brannie, te megőrültél?! - kérdezte Stiles, mikor az apja elment. Nagyon mérgesnek tűnt.
- Nélkülem is rájöttek volna!
- Miért segítesz neki? Mi az, amitől ő annyira fontossá vált neked, hogy a legjobb barátaid életét is kockára teszed? - kiáltotta dühösen, mire felment bennem a pumpa.
- Jackson a legjobb barátom! Ti tuti nem vagytok azok! Segíteni próbálok, de folyamatosan ellöktök!
- Te is ezt tetted tíz éve - nézett mélyen a szemembe Stiles, mire egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Igen? És a ti családotok elégett egy házban, és végig kellett hallgatnotok a sikításaikat? A szendvedéseiket, miközben tehetetlen vagy? Ez történt?!  kiáltottam remegő hangon. - És ti hol voltatok, amikor ez történt? Sehol! Csak lecsesztetek, hogy nem beszélek hozzátok!
Stiles hátrébblépett a döbbenettől. Az arcára ki volt írva a felismerés, de nem engedtem, hogy hozzám szóljon.
- Tudod mit? Felejsd el, amit mondtam - legyintettem, letörölve a könnyeket az arcomról. Vettem egy mély levegőt. - Derek az egyetlen, aki tud segíteni Scottnak, rendben? Békén hagylak titeket. Nem keresem majd a társaságotokat, ha ezt akarjátok. De nem fogom engedni, hogy ártatlan emberek haljanak meg, mert ti nem hisztek nekem.
Megfordultam, és sietve elsétáltam, magam mögött hagyva a ledöbbent Stilest, nem figyelve merre megyek. Talán ezért is futottam bele valakibe.
- Hé - ragadott meg, még mielőtt a földre estem volna. - Minden rendben?
- Persze - néztem fel, és pilsantottam egyet. - Derek?
- Helló, Brannie - köszönt pókerarccal. Szipogtam egyet, és megpróbáltam elrejteni az arcomat előle.
- Igen, minden rendben - válaszoltam az előbbi kérdésére. - Akkor kiengedtek?
- Igen - mondta a szemembe nézve. Lehajtottam a fejem, és bólintottam. - Köszönöm.
- Mit? - kérdeztem meglepetten felnézve.
- Hogy segítesz.
- Nem akarom, hogy ártatlan emberek meghaljanak. És... hogy Scott eseteg nem fogja magát kordában tartani... Ebben csak te segíthetsz.
- Lehet - mondta végül Derek. Elmosolyodtam.
- Brannie! Brannie! - hallottam egy ismerős hangot, mire nevetve megfordultam, és észrevettem, ahogyan Teddy felém fut.
- Helló, pocak - zártam a karjaimba a kisfiút. Egy pillanatra még hátranéztem, de Derek már eltűnt. Sóhajtottam.
- Gyere Brannie - ért oda hozzám Finn is. - Most már pihenj, rendben?
- Ez a legnagyobb vágyam.

2. fejezet - 1. rész

Sziasztok!
Az a probléma, hogy levagyok tiltva a gépről, így nem tudtam átnézni a fejezetet, csak telefonról. Bocsi, hogy csak ma tudtam hozni, de remélem tetszik :) két részben kerül fel a fejezet, mert túl hosszú, de addig is, jó szórakozást!
Xoxo
Szmiszi



Az egész hétvégét Finnel és Teddyvel töltöttem. Mivel szombatonként Finn szinte egész nap alszik, hogy kipihenje magát, ezért nekem kellett elvinnem Teddyt a játszótérre, majd fagyizni. Aztán délután cseréltünk, Finn foglalkozott az öcsénkkel, én pedig elhúztam a kórházba dolgozni.
Amikor először felajánlottam, tizennégy éves voltam. Finn rögtön ellenkezni kezdett, azt mondta, el tud tartani minket, de addig erősködtem, amíg végül beleegyezett. Úgyhogy Jelentkeztem Mrs McCallnál, aki örömmel fogadott - leginkább azért szerettem a nőt, mert attól függetlenül, hogy nem beszéltem a fiával, még mindig ugyanolyan kedves volt. Az elején még csak egyszerű dolgokat kaptam feladatnak, majd lassan bevont bonyolultabb cuccokba is, és végül megkaptam a saját betegemet is - innen tudtam, mi történt A Hale családdal.
A betegem neve Peter Hale volt. A fél teste meg volt égetve, és a férfi maga kómában volt. Minden Szombaton és vasárnapon én törődtem vele, a hét hátralévő részében valami másik nővér volt, aki valamiért folyamatosan maga elé meredt, és figyelmen kívül fagyott engem.
- Helló, Peter - köszöntem, és ledobtam magam az egyik székre. Sóhajtottam egyet, és megdörzsöltem a szemem. - El sem tudod hinni, mennyire fárasztó hetem volt.
Peter nem mozdult. Egy ideig csöndben ültem, magam elé meredve. Szinte biztos vagyok benne, hogy Peter hall engem - szerintem a kómában lévők hallják a külvilágot. Ezért szoktam beszélni hozzá.
- Tudod, találkoztam egy Halevel - kezdtem el bizonytalanul. - A neve Derek Hale.
A férfi nem reagált. Nem tudtam, hogy ő is vérfarkas volt-e, vagy fogalma sem volt az egészről.
- Szerintem Derek egy picit hasonló hozzám - kezdtem, - mivel mindkettőnk elvesztette valamijét a tűzben. Én a szüleimet, ő pedig az egész családját, kivéve téged. Persze, neki sokkal nehezebb. Olyan mogorva, és folyton rámmered. Régen is ilyen volt? - kérdeztem csak úgy. - Mindegy. Van egy olyan érzésem, hogy még sokat fogok találkozni vele.
A munkaidőm hátralévő részében megetettem és megitattam Petert, majd még meséltem neki. Általában olvastam, vagy énekelgettem - egyedül Peternek, és Teddynek szoktam énekelni. Mindig is elrejtettem a hangom, mert túlságosan emlékeztetett anyára. De azt akartam, hogy Teddynek legyen legalább egy halvány fogalma, milyen is volt anya. Peter meg... Peter hat éve kómában volt, kellett neki valami más, nem? Valami, amit nem sokat hall.

A vasárnapot leginkább alvással töltöttem, mivel iszonyúan fáradt voltam. Aztán, délután négykor felkeltem, és rákerestem a vérfarkasokra - megpróbáltam minél több információt megjegyezni, hogy hogyan tudnék segíteni Scottnak. Nem tudom miért, de még miután majdnem megöltek minket a vadászok, még mindig nem akartam sikítva elmenekülni, és az életem végéig figyelmen kívül hagyni az új, természetfölötti világot. Á, ahhoz túl kíváncsi vagyok.
Hétfő reggel hullafáradtan ébredtem. Felkaptam magamra a fekete farmerem, és az óriási kék pulcsim, ami még a bátyámé volt. Gyorsan elvittem Teddyt az oviba, ahol Sarah már várt ránk, majd kicsit késve, de elértem a sulimhoz is.
Az egész napot élőzombiként töltöttem. Pár óra kiesett, és azt hiszem végig aludtam a Kémiát, és Mr Harris ezért még plusz házit is sózott rám, de azért a fél óra pihenésért megérte.
Aztán suli után összefutottam Lydiával, aki szinte azonnal berángatott a mosdóba.
- Úgy nézel ki, mint akin átment a teherautó - fintorgott, miközben kezelésbe vette az arcom sminkkel. - És még hátra is tolatott.
- Kegyetlen vagy - nyögtem ki álmosan. Az eperszőke hajú lány megforgatta a szemét, de halványan elmosolyodott. 
Egy ideig csendben csinálta a sminkemet, és felkötötte a hajam, majd a szemembe nézett.
- Jó volt spanyolországban? - kérdezte, de tudtam, hogy másra gondolt.
- Ne aggódj, hozzászoktam. Tudom, hogy nehéz elhinni, de nem volt annyira nehéz. Teddyért pedig bármit - mosolyodtam el halványan.Lydia sóhajtott.
- Igazi harcos vagy, ugye tudod? - kérdezte elgondolkozva. Értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. - Mindig mosolyt varázsolsz az arcodra, miközben az életed...
- Lydia - szóltam figyelmeztetően. - Ne aggódj értem. Minden oké, túl sok mindent látsz a dolgokba.
- Persze - szólt Lydia szórakozottan, és elvégezte az utolsó simításokat. - Kész vagyunk.
- Köszi, Lydia - vigyorodtam el. Elindultam az ajtó felé, de még egy pillanatra visszafordultam. - Tudod, örülök, hogy te vagy Jackson barátnője. Csak nem értem, miért nem mutatod meg mindenkinek az igazi énedet - Lydia megvonta a vállát.
- Ugyanazért, amiért te sem mutatod meg a te igazi énedet senkinek - még nekem se. Nem akarom, hogy bárki is ártson nekem.

Egyedül ültem az udvaron, nézve a Lacrosse gyakorlást. Jackson egy pillanatra rám nézett, és kacsintott, én pedig nevetve intettem neki, aztán észrevettem Scottot és Stilest, és mosolyogva biccentettem. A két fiú ugyanúgy visszabiccentett, de úgy látszott, valamiért nagyon stresszeltek. Jackson követte a tekintetemet, majd összehúzta a szemét, és számonkérően rámbámult, mire megvontam a vállam - de tudtam, hogy egy nagy beszélgetés vár rám a gyakorlás után.
Az óra elkezdődött, én pedig unottan néztem, ahogyan a fiúk többé kevésbé bénán dobálták a labdát. Aztán hirtelen Jackson fellökte Scottot, mire ijedten felpattantam, és elindultam feléjük, de Jackson felnézett, és figyelmeztetően rámmeredt. Bosszúsan kifújtam a levegőt, és sértődötten oldalra néztem - ahol észrevettem valakit.
- Derek? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. A férfi rámmeredt, de nem reagált. Értetlenül néztem rá, és próbáltam megfejteni, miért is kémkedik Scott után, mivel csak is őmiatta lehet itt, amikor kiáltásokat hallottam, és visszapillantottam a pályára.
- Jackson! - kiáltottam fel, és azonnal a pályára rohantam. Szinte azonnal letérdeltem a fiú mellé, és megnéztem a vállát. A fiú felnyögve megszorította a vállát.
- Scott fellökte! - hallottam valakit, mire feszülten felnéztem. Finstock edző letérdelt mellém, és arrébb lökött.
- Menj innen! - kiáltott rám, miközben kezelésbe vette a fiút.
- Dehogy megyek! - szóltam vissza, és lenéztem Jacksonra, aki a vállát szorongatta.
- Azt mondtam tűnj innen, kölyök - morgott rám. Jackson összeszorította a száját, de bólintott. Mérgesen felpattantam, és rávettem magam, hogy elsétáljak. Még épp észrevettem, ahogy Scott és Stiles bemennek az öltözőbe - és Scott láthatólag küzd önmagával.
A pánik emészteni kezdett engem. Ha most Scott átváltozik, akkor megöli Stilest. Mi van, ha még utána sem változik vissza? Mi van, ha megtudom menteni Stilest? Rohanni kezdtem feléjük, de valaki megragadta a karom.
- Mit csinálsz?! - kiáltott rám Derek, erősen tartva engem.
- Segítenem kell! - morogtam, miközben megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül.
- Igen? És hogyan segítesz nekik? Elé veted magad, és reménykedsz, hogy magához tér? - kérdezte Derek gúnyosan, mire mégresen felkiáltottam.
- Igen! Elégedett vagy? Scott akár meg is ölheti Stilest! Engedj már el! - rángattam a kezét, majd hirtelen ötlettel belé haraptam. Derek döbbenten elhúzta a kezét, én pedig szabad utat kaptam az öltöző felé.
Besprinteltem a szobába, és körülnéztem, de nem láttam semmit. Továbbrohantam a szekrények felé, ahol hangokat hallottam. Befordultam a sarkon,és még éppen eltudtam ugrani Scott és Stiles elől.
- Scott! - sikítottam. A fiú felém fordult, és sárgán villogó szemekkel pillantott rám. Rémülten hátráltam, de mögöttem már csak fal volt. A fiú villámgyorsan a nyakamhoz kapott, majd fojtogatni kezdett. Hallottam Stiles kétségbeesett kiáltásait, és Scott morgását, ahogyan ledobott a földre. Hangosan nekicsapódtam a padlónak.
- Stiles - köhögtem. - A tűzoltó...készülék... - köhögtem. A fiú maga mögé nézett, majd gyorsan megragadta a vörös palackot. Scott felém kapott, de abban a pillanatban fehér gáz lepett el minket.
Köhögve összerogytam. Nehezen kaptam levegőt, és a nyakam iszonyúan fájt.
Nagy nehezen Stiles felé másztam, aki gyorsan felsegített, és kirohant velem az ajtón. A fal mellé lapultunk, és zihálva vártunk - lehunyt szemmel megérintettem a nyakam.
- Stiles.
Felkaptuk a fejünket Scott hangjára. Stiles benézett az öltözőbe, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Mi történt? - Stiles szinte azonnal berohant Scott mellé, de én egy picit hezitáltam. Nem voltam biztos benne, hogy biztonságos volt-e bemenni.
- Megpróbáltál megölni - szólt Stiles, már lassabban lélegezve. - Mindkettőnket.
- Minkettőtöket? - kérdezte Scott. Szinte láttam magam előtt, ahogyan Stiles megfordult.
- Igen. Brannie, gyere ki, Scott nem fog bántani.
Lassan besétáltam a szobába, de képtelen voltam Scott szemébe nézni. Megálltam Stiles mögött, nem akarva közelebb menni.
- Brannie? - Scott hangja keserű volt. Felnéztem, és láttam, ahogy a fiú an nyakamat nézi. - Azt én tettem?
Oldalra pillantottam, ahol egy tükör volt, és észrevettem, hogy a nyakamon jól látható volt a vörös kézlenyomat.
- Igen - nyeltem egyet. - De ne aggódj, nem fáj annyira - mondtam gyorsan az arcát látva, bár a még kissé rekedt hangom elárulta magát.
- Megmondtam múltkor - dobta le magát Stiles Scott elé. - Ez a düh. Felmegy a pulzusod. Ez a kiváltó.
- De ez lacrosse - fordult Scott kétségbeesetten Stiles felé. - Ez egy elég erőszakos játék, ha nem tudnád.
- Tudjuk Scott. Épp ez a probléma - szóltam közbe.
- Erőszakosabb lesz, ha megölsz valakit a pályán - értett velem egyet Stiles. - Nem játszhatsz szombaton, ki kell szállnod.
- De az első vonalban vagyok - rázta meg a fejét Scott reménytelenül.
- Már nem - sóhajtottunk Stilessal.

Megpróbáltam elrejteni a kéznyomokat a nyakamon a hajammal. Miután Scott megtudta, mi történt, folyamatosan bocsánatot kért, nekem pedig folyamatosan ismételnem kellett, hogy minden rendben, nem hibáztatom. De tudom, hogy Scott észrevette, hogy minden hirtelen mozdulatára összerezzenek, és akárhányszor hangosabban beszélt a kelleténél, behúztam a nyakam.
- Scott - kezdtem halkan, amikor elkezdtünk sétálni. A fiú tolta a biciklijét, csak hogy velem egy tempóban haladhasson.
- Igen? - kérdezte maga elé meredve.
- Esetleg... Nem tudnék átmenni hozzád? Ha nem akarod, nem kell, csak... A bátyám és az öcsém nincsen otthon, és... - halkultam el. Scott meglepetten rámpillantott.
- Öhm, persze, hogyne. Mint a régi szép időkben... - mosolyodott el halványan. Felnevettem.
- Tudod, sajnálom, hogy ennyire eltávolodtunk - jegyeztem meg.
- Én is - bólintott Scott. Egy ideig csöndben voltunk, majd Scott újra rámnézett. - Esetleg újrakezdhetnénk... Ha egyszer majd elmondod, hogy mi volt az az ok, amiért nem beszéltél velem - mondta elgondolkozva.
- Jézusom, ez úgy hangzott, mintha járnánk - nevettem fel, mire Scott elvörösödött, de velem nevetett. - De neked ott van Allison, én pedig mindig is szingli leszek - mosolyogtam. Scott hirtelen elkomorodott. - Mi a baj?
- Emlékszel a vadászokra? - kérdezte halkan. Értetlenül bólintottam. - Allison apja volt az egyik.
Döbbenten eltátottam a szám.
- Oh - motyogtam halkan. - Szívás.
- Szívás? - kérdezte Scott hitetlenkedve. - Ennyit mondasz? Szívás?
- Nézd, én szinte biztos vagyok benne, hogy Allisonnak semmi köze sincsen az egészhez. És őszintén, ha jó a hallásod, akkor szívdobogást is hallasz, nem? Teszteld le őt valamilyen módon - de szerintem fogalma sincs az egész természetfeletti dologról. A másik dolog pedig, próbáld meg elkerülni az apját.
- De mi van, ha ő felismert? - kérdezte Scott kétségbeesetten.
- Alig lehetett látni a sötétben - hidd el, te meg Derek talán jobban láttatok, de én még ember vagyok, ahogyan Mr Argent is. Ami azt jelenti, hogy legalább 80%, hogy nem ismert fel.
- De mi van, ha... - kezdte a fiú újra, mire felemeltem a kezem.
- Ne "mi van ha" - ozzál nekem, nagyfiú. Vagy van, vagy nincs, nem tudod már megváltoztatni. Ha van, van, ha nincs, nincs. Ha nincs, ne gondold azt, hogy van. De ha van, akkor ne hidd azt, hogy nincs - mondtam nagy bölcsen. Scott bambán meredt rám, mire felsóhajtottam. - Ez azt jelenti, ne aggódj, mert az aggódás nem előzi meg azt, ami megtörtént, csak elveszi a boldogságot.
Scott még mindig rámmeredt, és már újra beszélni kezdtem volna, amikor Scott hirtelen megölelt. Megfagytam, de egy pillanat után visszaöleltem.
- Köszi, tényleg - mondta Scott halkan.
- Bármikor - suttogtam vissza.
 Pár perc után elengedtük egymást, és a maradék utat Scott házáig csöndben tettük meg. Scott háza nem változott sokat, sőt, ami azt illeti, minden ugyanolyan maradt. Nem volt sok időm körülnézni, mert Scott szinte azonnal felment a lépcsőn, és bement a szobájába, ahol arcal lefele ledobta magát az ágyára. Én gyorsan leültem a székre, és megdörzsöltem a szemem - Scottal szinte egyszerre ásítottunk.
- Szia - köszönt Mrs McCall Scottnak, aztán észrevett engem is. - Brannie! Micsoda meglepetés - mosolyodott el hitetlenkedve. - Jó újra látni Scottal együtt.
- Várj - szólalt meg Scott felemelve a fejét. - Hogy érted, hogy velem együtt? Láttad nélkülem is?
- Brannie minden szombaton, és néha hétközben is besegít a kórházban - mondta Mrs McCall kicsit értetlenkedve. - Azt hittem tudod, hogy...
- Mrs McCall - szóltam közbe figyelmeztetően. - Nem tudja. Igazából semmit sem tud.
- Oh - szólalt meg a nő egy kis csönd után. - Most már mindent értek.
Scott összeráncolta a szemöldökét, de túl fáradt volt, hogy rákérdezzen, így inkább leejtette a fejét a párnára.
- Megint sokáig dolgoztam, de a szombatom szabad, a meccsedre.
- Ó, anya, nem kell! - nyögte Scott fájdalmasan.
- De igen, kiveszem! Egy műszak nem tesz tönkre - mosolyodott el. - Teljesen.
Mrs McCall közelebb hajolt Scotthoz.
- Hé, mi a baj a szemeddel? - kérdezte. mire megfagytam, Scott medig ijedten felkapta a szemét. - Mint aki napok óta nem aludt. Neked is, Brannie... - mondta elgondolkozva. Scott és én észrevehetően megkönnyebbültünk.
- Ó, öhm, semmi. Csak... a stressz - mondta Scott bizonytalanul. Ez végül is igaz volt.
- Csak stressz? Semmi más? - kérdezte Mrs McCall gyanakodva.
- A házi.
- Ugye... nem szedsz drogot? - kérdezte a nő hirtelen. Köhögést tettettem, hogy elrejtsem a kuncogásomat.
- Most?
- Hogy most? - kérdezte Scott anyukája hitetlenül. - Hogy érted azt, hogy most? Drogoztál már?
- És te? - kérdezte Scott felhúzott szemöldökkel. Most már nem bírtam elrejteni a nevetésem. Mrs McCall eltátotta a száját, majd pár perccel később hátrébb lépett.
- Na, aludj! - mondta inkább a válasz helyett, és kiment a szobából, mire szó szerint kitört belőlem a röhögés. Scott visszaejtette a fejét az ágyára, figyelmen kívül hagyva a jó kedvemet.

Pár órával később Stiles videóhívást indított, és rögtön egy játékpisztoly hegyével találtuk szembe magunkat Scottal.
- Hé, helló Brannie, mit keresel Scottnál? - köszönt a fiú vigyorogva.
- Finn és Teddy nem voltak otthon - vontam vállat. Ledobtam magam az ágyra, így Stiles még éppen, hogy csak látott.
- Mit találtál? - kérdezte Scott a szemét dörzsölgetve.
- Nem túl jót. Jacksonnak kiugrott a válla - mondta Stiles egy nagyot sóhajtva.
- Mi? Ugye jól van? Semmi komoly, igaz? - ugrottam fel azonnal, és belemásztam a kamerába.
- Miért? - kérdezte Stiles fintorogva.
- Talán azért, mert ő a legjobb barátom, idióta! Minden oké vele? - kérdeztem mégegyszer. Scott megfogta a csípőm, és a kis méretem miatt könnyen elemelt a gép elől, hiába kapálóztam.
- Miattam? - kérdezte szomorúan.
- Mert ő egy idióta - vágta rá bosszúsan Stiles. Bármennyire is akartam, nem szóltam, mivel tudtam, hogy igazuk van.
- De fog játszani?
- Rád számítanak szombaton - vonta meg a vállát a fiú. Scott lehunyta a szemét, és gondterhelten sóhajtott egyet.
Hallottam valamit. Összehúzott szemöldökkel felálltam Scott mellől, és megfordultam. Az ijedségtől megugrottam.
 - Mi az? - kérdezte Scott Stilesra meredve, amíg én megfagyva bámultam a sötét alakra. Hallottam, ahogyan Stiles ír valamit.
- Úgy tűnik...mi? - kérdezte Scott értetlenül.
- Scott... - szóltam halkan, de a fiú leintett.
- Ne már... a francba! - szitkolózott halkan. Hirtelen megtorpant, és hallottam, ahogyan hitetlenül olvassa a szöveget. - Mi?
A következő pillanatban Derek előrelendült, és megragadta Scott pulcsiját, majd a falhoz nyomta. Szinte azonnal mellettük termettem, és megragadtam Derek karját.
- Engedd el! - sziszegtem halkan. Derek figyelmen kívül hagyott.
- Láttalak a pályán - kezdte a férfi.
- Mi-miről beszélsz? - kérdezte Scott pánikolva.
- Elkezdtél átváltozni előttük! Ha rájönnek, mi vagy, engem is felfedeznek, mindenkit! - szorította meg Scottot. -  Akkor nem csak a vadászok üldöznek, hanem mindenki! - suttogta mérgesen Derek.
- Ha nem engeded el, sikítok - figyelmeztettem. - Mrs McCall a földszinten van.
Derek egy pillanatra rám nézett, majd vissza Scottra.
- De nem láttak semmit! - mondta Scott zihálva. - Esküszöm...
- És nem is fognak. Mert ha a pályára lépsz a szombati meccsen - morogta a férfi. - Én magam öllek meg.
Ezennel Derek elengedte Scottot, és rám pillantott - a szeme lesiklott a nyakamra, és kiengedett egy morgást.
- És te - mutatott rám, mire egyet hátraléptem. - Távol kéne magad tartanod a magunfajtáktól.
A következő pillanatban eltűnt, hátrahagyva maga után egy rémült Scottot, és engem. Aki még jobban össze volt zavarodva, mint eddig.

- Itthon vagyok! - kiáltottam, bezárva magam mögött az ajtót. Lábdobogást hallottam, majd megpillantottam Teddyt a lépcsőfodulóban, amint éppen felém szalad Lunával a sarkában.
- Hali drágám - emeltem fel nevetve, és megöleltem. Luna boldogan ugrándozott körülöttünk, majd felfigyelt valamire, és eltűnt a nappaliban. Az öcsém beletúrta a fejét a vállamba.
- Hol voltál? - kérdezte nagy szemekkel.
- Az egyik barátomnál. De most egész este a tiéd vagyok, mit szólsz hozzá? - borzoltam meg a haját.
- Jó! Velem aludsz? - kérdezte vidáman.
- Igen, pocak - bólintottam mosolyogva.
- Brannie, bejönnél egy percre a konyhába? - kérdezte Finn valahonnan. A hangja egy picit kétségbeesett volt, ezért gyorsan letettem Teddyt, és a konyhába siettem. A látványtól teljesen ledöbbentem, majd hisztérikusan nevetni kezdtem.
- Hé, inkább segíts - morogta a bátyám, megpróbálva leporolni magáról a lisztet, ami az egész testét befedte. Ami azt illeti, az egész konyhát.
- Mi...mit akartál csinálni? - kérdeztem a röhögéstől fulladozva. Finn a füle hegyéig elvörösödött.
- Csak sütni akartam az új szomszédnak - motyogta halkan.
- Új szomszéd van? Csak nem egy lány? - kacsintottam, mire Finn inkább elfodrult.
- Csak kedves akartam lenni - mondta zavartan. Még mindig nevetve mellé léptem, és kivettem a kezéből a tálakat.
- Először is, mit akarsz készíteni? - kérdeztem vigyorogva, miközben eltakarítottam.
- Csokis Muffinra gondoltam - mondta a bátyám bizonytalanul. Rápillantottam az órára, ami fél kilencet mutatott.
- Ilyen későn? - kérdeztem összeráncolt szemekkel. Finn nyelt egyet, én pedig elkerekedett szemekkel kezdtem ugrándozni. - Ugye nem mondod, hogy amióta haza értél, ezt csinálod? Ugye nem? Vagy de? Teddy - fordultam az öcsémhez, aki az ajtóban álldogált. - Mióta van a bátyád a konyhában?
- Nem tudom, egyszer kivitte a kukát, majd visszajött, és azóta nem láttam.
Lassan elvigyorodtam, és az idősebbik testvérem felé fordultam, akinek szinte láttam a szemében a rémületet.
- Brannie...
- Mi a neve? Hány éves? Mikor költözött ide? Szép? Hogy hívják? Mikor találkoztok újra? - kérdeztem hadarva, és majdnem belemásztam az arcába, olyan közel mentem.
- A neve Willow, oké? És... igen, szép - vágott félbe Finn, és arrébb tolt. - Most pedig vagy segíts elkészíteni a muffinokat, vagy hagyj békén - morogta.
Bizonytalanul Teddyre pillantottam, majd az órára.
- Na jó, pocak, itt maradthatsz velünk, amíg sütünk, jó? De csak mert megígértem, hogy veled alszok - sóhajtottam, mire Teddy izgatottan a levegőbe öklözött.
Pár perccel később Teddy elhalászta tőlem a telefonom, és benyomott valamilyen zenét, én pedig felkötöttem a hajam, és felvettem a kötényt. Az öcsém folyamatosan adta az utasításokat, hogy mit mivel kell összekeverni, vagy hány dekát kell belerakni.
- Finn, szinte biztos vagyok benne, hogy a csokis muffinhoz nem kell... chili. Miért vetted ki a chilit? - kérdeztem értetlenül. - Még jó, hogy itt vagyunk neked, Bátyó. Nélkülünk sosem szereznéd meg azt a lányt.
- Ha ha - tettetett nevetést gúnyosan Finn, és átpasszolta nekem a tálat, így most már én kevertem a masszát.
- Most pedig rakjátok be kétszáz percre a sütőbe! - kiáltott fel Teddy, mire mindketten kérdőn fordultunk felé. Finn gyorsan mellé lépett, majd elolvasta a receptkönyvet, és felnevetett.
- Úgy érted, húsz perc, ugye Teddy? - kérdezte mosolyogva, és megborzolta Teddy haját. Elröhögtem magam, majd gyorsan kiraktam a masszát a tizenkét muffinformába, és betoltuk a sütőbe.
- Teddy, most jön a kedvenc részed - kacsintottam, és elővettem a marcipángyurmát. Finn kétségbeesett arcot vágot, mire legyintettem. - Ne aggódj, csak a sajátunkra rakunk, nem akarunk leégetni a barátnőd előtt - gúnyolódtam.
- Nem a barátnőm.
- Még - ezúttal Teddy szólalt meg, és nevetve összepacsíztunk.  A bátyám csak megforgatta a szemét, majd ledobta magát Teddy mellé, én pedig eléjük helyeztem a marcipánt.
Az alatt a húsz perc alatt Teddy összedobott egy autót és egy macit, Finn pedig kisebb színes golyókat készített, amit majd ráhelyezhet a muffinok tetejére. Én pedig - irónia - egy farkast alkottam meg sárga szemekkel. Finn kivette a sütőből a sütiket, mi pedig izgatottan helyeztük rá az alkotásainkat.
- Finn, azt hiszem jobb lesz, ha csak holnap adjuk oda Willownak eme remek szerzeményeinket - ásítottam, és az órára pillantottam. - Már ilyen késő van? Gyere Teddy, neked már rég ágyban kéne lenned! - kiáltottam fel. - Futás felfelé, öltözz át a pizsamádba, mindjárt megyek utánad, rendben? - pusziltam meg az öcsém homlokát, aki álmosan bólintott, és felszaladt a lépcsőn. Fáradtan megfordultam, és elkezdtem feltakarítani.
- Köszi - mosolyodott el halványan Finn elmosogatva.
- Szívesen, jó móka volt - nevettem fel halványan. Egy ideig csöndben pakoltunk, majd Finn hirtelen megszólalt.
- Minden rendben? - értetlenül ránéztem.
- Persze, miért ne lenne? -kérdeztem.
- Fáradtnak tűnsz. Ugye nincs semmi baj? - mondta aggódva. - Ne hajsd túl magad...
- Ne aggódj értem - legyintettem. - Inkább te hajszolod túl magad.
- Nem kell dolgoznod Szombatonként, és ha akarod, dupla műszakot vállalok... - mondta tovább figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam.
- Finn! - szóltam egy picit hangosabban, mire abbahagyta a hadarást. - Semmi bajom, csak a házik, meg minden, oké? És nem fogom abbahagyni a munkám, mert egyrészt szeretem, másrészt pedig neked is kell szabadidő, jó? - mondtam lassan és tagoltan. Finn, mikor látta, hogy nem tűrök ellentmondást, feladva bólintott egyet.
- Menj fel Teddyhez. Már biztos hiányol - mondta végül, és egy csókot nyomott a homlokomra. Bólintottam, és felmentem a lépcsőn, be Teddy szobájába, ahol a kisfiú már félálomban feküdt. Lefeküdtem mellé, és már éppen becsuktam volna a szemem, amikor Teddy megszólalt.
- Énekelsz még egy dalt? - mormogta a párnába. Felkuncogtam.
- Persze.

Összerezzentem az ébresztőórám hangjára. Amint észhez tértem, gyorsan lekapcsoltam, nehogy Teddy felkeljen rá, de az öcsém még így is mocorogni kezdett.
- Shh, aludj még - suttogtam. Teddyt általában egy fél órával később szoktam felkelteni, hagyom, hogy addig aludhasson, ameddig lehet. Átmentem a saját szobámba, amiben óriási volt a rumli - leginkább a vérfarkasokról szóló jegyzeteimtől. Unottan átmásztam rajtuk, és átöltöztem - csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem átvenni a pizsamámat.
Felvettem az ujjatlan My Chemical Romance pólómat a fekete rövidgatyámmal, majd a lábamra húztam a fekete tornacipőmet, és egy kontyba fogtam a barna hajam. A szememet kihúztam feketével, és felhúztam az ujjamra a kedvenc gyűrűmet - amin én és az öcsém voltunk - majd leindultam a lépcsőn, hogy készítsek reggelit.
Pár perccel később felkeltettem Teddyt, majd miután ő is kész lett, végre kiléptünk a házból a hátizsákommal a hátamon. Már éppen elindultunk volna az egyik utcán, amikor észrevettem, hogy a mellettünk lévő háznál egy gyönyörű szőke lány, talán 22 éves, pakolja a dobozokat.
- Helló, új szomszéd! - kiáltottam vidáman, elindulva felé. Teddy vígan ugrándozva jött mellettem. A lány lágyan mosolyogva elnézett rám, és intett egyet.
- Szia...szomszéd? - kérdezte a végén kissé zavartan.
- Igen. Hallottam, hogy most költöztél ide, igaz? Brannie vagyok - nyújtottam kezet. A lány kicsit értetlenül összeráncolta a szemöldökét, de megrázta a karom.
- Willow - mondta kedvesen. - Azt hiszem találkoztam a... valakiddel, Finn, igaz? - kérdezte érdeklődve, de értettem a célzást.
- Igen, ő a bátyám, ő itt pedig - kaptam fel nevetve Teddyt, - az öcsém, Teddy.
- Ó, szóval Az egész család itt él? - mosolyodott el, mire egy picit elkomorodtam. - Rossz téma? Bocsánat... - visszakozott azonnal, mire halkan felnevettem.
- Ne aggódj. Csak mi hárman élünk itt, a szüleink meghaltak... - itt megköszörültem a torkom. - Meghaltak hat éve. Finn a gondozónk.
- Ó... - Willow láthatóan zavarban volt. - Sajnálom.
- Semmi baj, már megszoktuk - legyintettem lazán. - És, te miért költöztél ide? - kérdeztem érdeklődve. Willow arca elsötétült.
- Összevesztem a szüleimmel, de a ti problémátokhoz képest ez gyerekesnek tűnik - pirult el. - Csak tudod, ők engem mindenképpen valami bizniszembernek akartak, és nem engedték, hogy azt csináljam, amit akarok...
- Mit szeretsz csinálni? - kérdeztem kedvesen. Willow hálásan felpillantott, jelezve, hogy örül, amiért elterelem a témát.
- Író vagyok. Most még leginkább csak az újságokban írok cikkeket, de dolgozok egy saját regényen is - jelentette ki büszkén.
- Ez király! - mondtam vidáman. - Ha szeretnéd, egyszer szívesen elolvasom. De most mennem kell, még a végén elkések a suliból... - pillantottam a karórámra.
- Hány éves vagy? - kérdezte Willow egy kicsit meglepetten.
- Tizenhat. Miért? - döntöttem oldalra a fejem.
- Idősebbnek tűnsz, olyan tizennyolc-tizenkilencnek. De lehet, hogy csak a magabiztosságod az - mondta mosolyogva, mire akaratlanul is végignéztem magamon.
- Lehet - vontam meg végül a vállam. - Na mindegy, továbi jó pakolást. Esetleg néha átjöhetnél hozzánk, hogy jobban megismerjük egymást. Szia! - intettem, és letettem Teddyt.- Futás, pocak, versenyezzünk, ki ér előbb az oviba!

Pénteken szinte egész nap a füzetembe rajzolgattam. Fizikán Danny mellett ültem, aki nagyban magyarázott nekem a kémiaházijáról, vagyis próbálta elmagyarázni nekem, de miután észrevette, hogy csak úgy bólogatok (úgy tesztelte, hogy megkérdezte, szerelmes vagyok-e a saját bátyámba - én meg persze nem figyelve bólintottam), úgy döntött, inkább tippeket ad, hogyan tegyem még realisztikusabbá a rajzfilmfiguráimat.
A szünetekben Lydiával voltam, aki megállás nélkül beszélt a legújabb divatról, így pár perc után el is menekültem, hogy felhívjam Jacksont.
- Tegnap nem hívtál - szólt bele a telefonba a fiú köszönés nélkül.
- Tudom, és sajnálom - mondtam kissé fáradtan. - Viszont tudok vinni neked suli után csokis muffint amit Teddyékkel készítettünk.
- Kösz nem - vágta rá, mire csak megvontam a vállam.
- Hogy van a vállad? - kérdeztem, mire a vonal túloldalán Jackson sóhajtott egyet.
- Jól, bár még nem döntötték el, hogy játszatok-e szombaton.
- Ha játszol - kezdtem, - vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy bajod essen.
- Nem lesz semmi baj - mondta Jackson magabiztosan.
- Rendben, Jack, viszont most mennem kell, jó? Szia - köszöntem el. Az utolsó dolog, amit hallottam tőle, az az volt, hogy "ne hívj Jacknek".
Matekon viszont Stellával voltam, aki egy eléggé visszahúzódó lány volt - kék haj, piercingek, és fekete dzseki. Nem is tudom, hogy lettünk barátok - de Stella mindig is kedves volt hozzám. A maga módján. Ami azt jelentette, hogy adott rágót az óra közepén, és normálisan beszélt hozzám. Cserébe engedtem, hogy lemásolja a matek jegyzeteimet és néha a házijaimat. Azt terveztem erre az évre, hogy megpróbálok közelebb kerülni hozzá, hogy esetleg tényleg az igazi barátommá váljon.
A csöngetés után kiugrándoztam a teremből, elköszönve a tanáromtól, aki érdekes módon egyedül hozzám volt kedves, és Stiles és Scott felé indultam, akik valamiről nagyon beszéltek.
- Apám egy vérengző állatot keres, miközben a szemét, aki megölte a lányt, vígan éli a világát - mondta bosszúsan Stiles, mire értetlenül felkaptam a fejem.
- Nem mondthatod el az apádnak az igazat Derekről - rázta meg a fejét Scott, mire elkerekedett a szemem.
- Ti ugye nem gondoljátok komolyan, hogy szerintetek Derek a gyilkos? - szóltam közbe, mire Stiles felém fordult, és hevesen magyarázni kezdett.
- Gyilkosság történt, a következő napon feltűnt a városban, ami valószínüleg a pokol neki. Vérfarkas, Brannie, ő egy vérfarkas! - suttogta nekem mérgesen.
- Scott is egy vérfarkas, Stiles - jelentettem ki nyugodtan. - Semmi bizonyítékotok nincsen arról, hogy ő ölte meg a lányt. Ha nem emlékszel, a csajt félbevágták, ami eléggé emberinek tűnik nem igaz?
- Brannie, Scott más eset. Derek...  kezdte Stiles, de félbevágtam.
- Scott majdnem megfolytott! Szerinted van jogod Dereket hibáztatni?
- Ő változtatta át!
- Honnan tudod?
- Ki más itt még vérfarkas?
- Lehet, hogy van valaki más - kiáltottam fel mérgesen. - Csak ti annyira hamar le akarjátok zárni az ügyet, hogy az értelmesebb utat választjátok. Mindig van egy megoldás, amire nem gondolnál - hadartam. Stiles feszülten megvonta a vállát.
- Egyáltalán miért segítesz nekünk? hat év után miért kezdtél el beszélni hozzánk? MIt akarsz igazából? - kérdezte haragosan, mire hátrébb léptem egyet, és az arcomon egy pillanatra átszaladt a megbántottság, hogy aztán újra felhúzzam a nyugost maszkom.
- Segíteni, idióta. Még azok után is, amikor ti cserben hagytatok - mondtam remegő hanggal, és sarkon fordultam.
- Brannie... Brannie várj már! - szólt utánam Stiles, és a hangjában hallottam, hogy megbánta, amit mondtam.
- Felejsd el, Stiles, ne aggódj - fordultam vissza egy pillanatra, és magamra erőltettem egy mosolyt. - Értesíts, ha tudtok valamit.
Nyeltem egyet, majd elfutottam.

Mrs McCall felhívott, hogy ma nem tud bejönni Peter Hale nővére, ezért be kéne ugranom, úgyhogy szóltam Lydiának, hogy majd ott találkozunk. A lány szerintem oda se figyelt, csak a sminkjét csinálva bólintott, de az is lehet, hogy csak azért csinálta azt a mozdulatot, hogy könnyebben fesse ki a szemét. Lydiánál nem lehet tudni.
Finnt is felhívtam, aki alig alig egyezett bele, de eltereltem a figyelmét azzal, hogy még át kell vinnie egy pár csokis muffint az új szomszédnak. Egy pár idegesítő kommentem után letette, így végre el tudtam indulni a kórházba gond nélkül. A táskámat is magammal vittem, majd a portán ledobtam a pult alá, és a portásnő pedig megismerve odadobta nekem a fehér köpenyemet. Mosolyogva megköszöntem, és egy nagy sóhajjal beléptem Peter szobályába.
- Szia Peter! - köszöntem fáradtan, és ledobtam magam az egyik székre. - Hoztam volna neked egy csokis muffint, de... egyrészt nem álltam meg otthon, másrészt pedig nem hiszem, hogy... érted.
Lehunytam a szemem.
- Néha azt kívánom, bárcsak ébren lennél, és adnál valamilyen tanácsot, vagy mit tudom én. Valószínüleg egy hülye tininek fogsz majd gondolni, amikor végre megmozdulsz, aki akaratlanul is rádsózza az élete kisebb gondjait, de nem tehetek róla, imádok hozzád beszélni.
- Tudod, Jackson, az egyik barátomnak kiment a válla Scott miatt. Ő volt az, aki hat éve a barátom volt, emlékszel?
És csak szövegeltem és szövegeltem, miközben leellenőriztem Peter állapotát, majd elköszöntem tőle, és átmentem egy másik osztályra, ahol ténylegesen is beszéltem valakihez.
Valamikor később egy nagyot ásítva kiléptem, hogy vegyek egy kis szünetet, és észrevettem Lydiát - és meglepetésemre Stilest is. Lydia a fülesébe beszélt, ezért úgy döntöttem, Stiles társaságát választom, és amúgy is beszélni akartam vele.
- Helló Stiles - dobtam le magam mellé. A fiú felkapta a fejét az újság mögül, ami éppenséggel a menstruációról szólt. - Miért is olvasol erről? - böktem a füzet felé, miközben beleittam a kávémba. Stiles, miután észrevette, mi van a kezében, undorodva eldobta magától.
- Szia, Brannie. Figyelj, amit még a suliban mondtam... - kezdte, de legyintettem.
- Ne aggódj, megértelek. De én tényleg csak segíteni akarok, és lehet, hogy Derek az egyetlen út ehhez - mondtam a bögrémre meredve. Stiles úgy nézett ki, mint aki mondani akart volna valamit, de aztán lebeszélte magát róla.
-Hogy hogy itt vagy? - kérdezte végül.
- Itt dolgozom - vontam meg a vállam.
- Dolgozol? - kérdezte döbbenten a fiú.
- Igen Stiles, tudod az emberek arra is képesek - vigyorodtam el gúnyosan. Stiles vágott egy fintort.
- De miért dolgozol itt? - nézett rám elgondolkozva. Vettem egy mély levegőt.
- Stiles - kezdtem. - Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy van egy ok, amiért nem beszélek hozzád? - kérdeztem. A fiú érdeklődve bólintott. - Azt akarom, hogy rájöjj magadtól. Téged ismerve hamar megérted.
- Rendben - köszörülte meg a torkát Stiles.
- Láttad te a szüleimet azóta, amióta elváltunk? - kérdeztem halkan. Stiles összeráncolta a szemöldökét, de láttam, ahogyan forognak a kerekei. - Van egy öcsém, Stiles, pontosan hat éves. De hol vannak a szülei? - mosolyodtam el keserűen. Szinte láttam magam előtt, ahogyan Stilesnak bekattan, de még mielőtt hozzám szólhatott volna, felpattantam, és Lydia felé siettem, aki már Jacksonal volt.
- Jackson! - kiáltottam vidáman, és felé szaladtam. A fiú halványan mosolyogva megfordult, én pedig mosolyogva megöleltem, majdnem elesve.
- Hé, hé, minden oké? - kérdezte elkapva engem, nem figyelve a vállára.
- Persze, ne aggódj - álltam fel, és azonnal megnéztem a vállát. - Vigyázz rá, oké? A meccs után megparancsolom neked, hogy pihentesd.
- Brannie, ezt egyszer már megbeszéltük - mordult fel a fiú, de leintettem.
- Semmi "Brannie", az van, amit mondtam, nagyfiú - nevettem fel halványan. Lydia velem nevetett.
- Lydia, esetleg egyszer majd megnézhetnénk egy filmet, mit szólsz hozzá? - kérdeztem felé fordulva, miközben észrevettem, hogy a bögrémet Stilesnál hagytam.
- Rendben, ugye a Notebookot nézzük? - kérdezte. - Persze, hogy a Notebookon nézzük - döntötte el helyettem, mire elnevettem magam.
- Rendben, Lydia - vontam meg a vállam. - Most viszont mennem kell, vár a munkám - kopogtattam meg az órámat, és nyomtam egy puszit Lydia arcára, majd megöleltem Jacksont még egyszer utoljára.
Bólintottak, és elindultak, én pedig megfordultam, hogy visszamenjek Stileshoz, aki viszont éppen, hogy Scottal sietett ki az ajtón. Gondoltam, hogy utánuk megyek, de a munkám tényleg visszahívott, és nem akartam, hogy kirúgjanak.

1. fejezet

- Jackson, ígérem, hogy holnap már megyek suliba, oké? - mondtam unottan a telefonba. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam fél kézzel felvenni a tornacipőmet.
- Ki mondta, hogy kellesz? - szólt vissza Jackson, és szinte láttam, ahogyan megforgatja a szemét.
- Mert, Jackson, én mindenkinek kellek. Erre nem jöttél még rá? - piszkálódtam nevetve, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis egy nagy puffanással a földön landoltam. Luna, az óriás shnauczer kutyám szinte azonnal rám ugrott, és boldogan szétnyálazta az arcom.
- Brannie, mit csinálsz? - hallottam Jackson értetlen hangját.
- Elestem, és most Luna ugrál rajtam - nyögtem ki szenvedve. Hallottam, ahogy a fiú bosszúsan sóhajt a vonal túloldalán.
- Öt perce érkeztél haza, és már a kutyáddal mész sétálni?
- Egész nyáron nem láttam! - vágtam rá.
- Engem sem.
- Hát a kutyával nem is tudok telefonálni... - forgattam meg a szemem. Lelöktem magamról Lunát, és felálltam, majd nagy nehezen felvettem a bőrdzsekimet.
- Esküszöm nem tudom, miért vagy a barátom - sóhajtott Jackson. Halványan elmosolyodtam.
- És, milyen volt az első nap?
- Hát, amíg te a repülőn élvezted a szabadnapod - kezdte a fiú -, addig egy új csaj jött a suliba.
- Tényleg? Mi a neve? Hány éves? Hogy néz ki? - kezdtem el kérdezgetni izgatottan.
- Allison Argent, fogalmam sincs, és barna haja van - sorolta unottan. Aztán hirtelen megváltozott a hangja. - A hülye McCall pedig tuti valamilyen drogot szed.
- Scott? - megtorpantam az ajtó előtt. - Scott McCall?
- Igen - mondta Jackson dühösen. - Más volt most a pályán.
- Úgy érted, jobb mint te? - kérdeztem kíváncsian.
- Nálam senki sem jobb. Mázlija volt, ez minden.
- Persze Jack - bólintottam, és kinyitottam az ajtót. Luna sprintelni kezdett az ajtó felé, és magával húzta a pórázt is, ami azt jelentette, hogy nekem is futnom kellett. Azt hiszem lenyomtam egy elég ronda káromkodást, de Jackson figyelmen kívül hagyott.
- Ne hívj Jacknek - morgolódott.
- Figyelj, Jack - lihegtem. - Nekem mennem kell - azaz futnom - szóval most leteszem, oké? Mondd meg Lydiának, hogy üdvözlöm.
- Szia, Brannie - sóhajtott a fiú.
- Szia, Jackson.
Miután a fiú kinyomta a telefont, becsúztattam a zsebembe, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még szerencse, hogy Spanyolországban is futottam minden reggel, mert Luna a lehető leggyorsabban rohant.
- Luna, nyugi már, elengedlek, rendben? - kérdeztem levegő után kapkodva. Erre persze rögtön megállt, és farkcsóválva várta, amíg lekapcsoltam a pórázt a nyakörvéről. Aztán berontott az erdőbe, én pedig nevetve futottam utána.
Hiányzott az erdő, és Beacon Hills. Két hónap Spanyolország maga volt az álom, de még mindig ez volt az otthonom. Finn és Teddy leléptek, szóval nekem kellett elvinnem Lunát - amiért még lecseszem a fiúkat, mivel úgy beszéltük meg, hogy Finn kezdi.
Luna eltűnt a láthatáron, de nem aggódtam annyira - egy tíz perc után mindig visszajött hozzám, de a séták elején jobban szeret előre menni. A futásból lelassultam sétára, és elgondolkozva néztem a fák között megcsillanó napfényre.
 Hirtelen hangokat hallottam.
- Ha igen, remélem itt hagyta az inhalátorom. Nyolcvan dolcsi - mondta valaki. Akárhol felismertem volna ezt a hangot - Scott McCall.
Lehunytam a szemem. Miért ezekkel kell összefutnom? Fogadjunk, hogy Stiles is ott van. Kinéztem a fatörzs mögül - Stiles és Scott tényleg ott állt. Ami viszont meglepett, hogy egy pár évvel idősebb ember meredt rájuk.
Valószínüleg Stilesék nem vették észre őt, amiért a fejemben tarkón vágtam őket. A férfi hirtelen rám pillantott - én pedig elkerekedett szemekkel néztem vissza a szürkészöld szemébe. Szinte azonnal visszahúzódtam a fa mögé, bár értelmetlen volt - tudom, hogy észrevett.
Hallottam, ahogyan Stiles vállon üti Scottot, majd lépéseket.
- Mit kerestek itt? - kérdezte az idegen hang ellenségesen. - Ez magán terület.
- Bocs, haver, nem tudtuk - válaszolt rögtön Stiles szorongva. Akaratlanul is megforgattam a szemem.
- Igen, csak keresünk valamit, de... - halkult el Scott a végére.
- Az inhalátorukat keresik - léptem ki a fa mögül. - Esetleg nem láttad? - húztam össze a szemem az idegenre nézve. A férfi csak bámult rám, és a pókerarca nem változott. Hirtelen elővett valamit a zsebéből, és meg sem törtve a szemkontaktust, Scott felé hajjította.
Bólintottam, és a fiúk felé pillantottam.
- Kösz - mondtam elmosolyodva, és elkezdtem visszafele sétálni. A férfi egy pillanatra még a két fiúra nézett, majd megfordult, és elsétált.
- Brannie! Hé Brannie! - hallottam Stiles hangját. Megfordultam, és a két fiúra pillantottam.
- Igen? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Mit keresel itt? - kérdezte Scott.
- Elvittem a kutyámat sétálni.
- És hol a kutyád? - nézett körül Stiles. - Ne értsd félre, de kutya nélkül elég nehéz... tudod... Kutyát sétáltatni - vakarta meg a fejét. Visszanyeltem a csípőse megjegyzésemet, és megfordultam, majd fütyültem egyet. Abban a pillanatban Luna előrontott a bokorból, és rám ugrott. Nevetve hátraestem.
- Itt van - nyögtem ki mosolyogva.
A két fiú csak bámult rám. Éreztem, hogy a szituáció kezd kellemetlen lenni, úgyhogy ráraktam Lunára a pórázt, és felálltam.
- Akkor megyek... - mondtam rájuk nézve. A szívem felgyorsult az emlékek hatására, amiket együtt töltöttünk, és mégis, olyan könnyen szétszakadtunk. Most már csak két, illetve három ismeretlen ismerősök voltunk.
- Oké - bólintott Stiles zavartan. Scott csak a földet nézte.
- Sziasztok - köszöntem el sietve, és futni kezdtem.

Egyedül ültem a szobám padlóján. Mindig ezt csináltam, ha gondolkozni akartam, valamiért sosem ültem fel az ágyamra, vagy a székemre.
Bár nem akartam bevallani, hiányzott Scott és Stiles. Stilest már a születésétől fogva ismertem, és Scottal is az oviban ismerkedtünk meg. Hárman legjobb barátok lettünk, amíg... Amíg tönkre nem ment az életem. Persze, most már minden sokkal jobb, de akkor azt hiszem összetörtem.
Hónapokig nem beszéltem senkivel. Még a legjobb barátaimmal sem, akiknek fogalmuk sem volt róla mi történt. Aztán egy nap megállítottak a folyosón, és számon kértek, miért nem beszélek hozzájuk. Ez aztán egy óriási veszekedéshez vezetett, és sírva hagytam el a helyszínt.
Azóta nem sírtam.
Ezek után nem beszéltünk egymással, de mindig emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem az ő hibájuk, nem tudtak arról, mi történt. Így megpróbáltam nem az ellenségük lenni, hanem csak egy osztálytárs. Lassan megszoktuk az új helyzetet, és most már szinte senki sem emlékszik, hogy a két fiúval voltunk legjobb barátok.
A bejárati ajtó kinyitódott, lábdobogást hallottam, majd hirtelen berontottak a szobámba, és valaki rám ugrott. Hátraestem a földön, és egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő.
- Brannie!!! - kiáltotta Teddy visongva. A háttérben nevetés hallatszott.
- Finn, ments meg! - nyögtem túldramatizálva, de nem bírtam visszafolytani a vigyoromat.
- Nem, Teddy nem szállt le rólam, amíg haza nem értünk,  most a te dolgod vele foglalkozni - kacsintott a bátyám.
- Brannie, Brannie, Brannie, készítesz nekem kakaót? - ugrált rajtam az öcsém.
- Igen, ha leszállsz rólam - nyögtem kínlódva. Teddy azonnal leugrott rólam, és a konyha felé szaladt. Vidáman utána kiáltottam. - Vedd elő a poharakat!
Finn megcsóválta a fejét, és sóhajtott.
- Hiányzott Beacon Hills - csóválta meg a fejét.
- Nekem is - mosolyodtam el. - Imádom Spanyolországot, de azóta az eset óta - itt nyeltem egyet, - nem igazán érzem azt a varázslatát, ami egykor volt - mondtam halkan. Finn bólintott, és megölelt.
- De Teddy imádja azt a helyet - sóhajtott. - Folyamatosan a szomszédoknál lógott, hogy a szüleinkről szerezzen még több infót - hallottam, ahogyan kuncogott. - Le sem tagadhatná, hogy Wilson.
Belefúrtam a fejem a vállába. Spanyolország mindig is a kedvenc helyem volt, de amikor 10 éves voltam, életem legrosszabb dolga történt.
Igen, pontosan ugyanazon a napon született meg Teddy. Pontosan ugyanazon a napon, amikor...
- Jöttök már?! - kiáltotta Teddy. Elengedtem Finnt, és egy mély levegőt vettem.
- Csak nem félsz, hogy nem kapsz? - vigyorodtam el. Finn halkan felnevetett, és végül elindultunk a konyhába.

Miután eldobtam Teddyt az oviba, a suli felé vettem az irányt. Finn már régen elment dolgozni, ő reggel ötkor már dolgozik, csak hogy aztán el tudja hozni Teddyt az oviból este. Néha lepasszolja a fiút Sarahhoz, Teddy legjobb barátjához, de tudom, hogy Finn iszonyúan sokat dolgozik értünk. Próbálja betölteni anyu és apu szerepét is, de Teddy szemében leginkább mi vagyunk a szülei.
A folyosón befordultam balra, ahol észrevettem Jacksont. Szinte nekifutásból a hátára ugrottam, és visítva megöleltem.
- Jackson! - szorítottam meg vigyorogva. A fiú majdnem előreesett, de még éppen időben tartott meg.
- Szállj le rólam - morogta. Lebiggyesztettem az ajkam.
- Csak akkor, ha kapok egy "Szia Brannie, jó hogy itt vagy"-ot - mondtam felszegett állal. Észrevettem, hogy Jacksonnal szemben még ott állt Lydia, és egy ismeretlen barna hajú lány.
- Szia Brannie, jó hogy itt vagy - sziszegte Jackson, majd elengedte a lábaimat, amitől a földön landoltam. Egy páran elkezdtek nevetni körülöttünk. Mit sem törődve velük felpattantam és leporoltam magam.
- Szia Lydia - öleltem meg az eperszőke hajú lányt. Lydia megforgatta a szemét, de visszaölelt. - És szia... - néztem az ismeretlen lányra, aki megszeppenten, de mosolyogva álldogált Lydia mellett.
- Allison. Allison Argent - nyújtott kezet. Elmosolyodtam, és megráztam a kezét.
- Nos, Allison, Én Brannie Wilson vagyok - mutatkoztam be.
- Brannie? - húzta össze a szemét értetlenül.
- Becenév - kacsintottam. - Nem szeretem az igazi nevemet használni.
- Igazság szerint Jacksonon kívül senki sem tudja, mi az igazi neve - közölte Lydia.
- De, még az a két idióta, akik a barátaid voltak - mondta Jackson felém fordulva. Megvontam a vállam, és Allisonra pillantottam.
- Most költöztél ide, igaz? Hogy tetszik a hely? - kérdeztem kedvesen.
- Eddig nem olyan rossz. Mindig költözünk, szóval nem tudom biztosan megállapítani, milyen a többihez képest, de eddig nagyon tetszik - mesélte.
- Oh, hát remélem itt tovább maradsz, ugyanis ha megszokod, imádni fogod ezt a helyet - böktem oldalba játékosan. - Nekem viszont mennem kell, mert Mr Harris még rám akarja sózni a tegnapi jegyzeteket - horkantottam. Jackson kárörvendően kinevetett.
- Valamiért a kémiatanár utálja Branniet - mondta Allisonnak. - Pedig ő a legjobb az osztályban.
- Ne túlozz - forgattam meg a szemem. - Lydia a legjobb - néztem a lányra, aki felvonta a szemöldökét. - Oké, oké, befogom, na sziasztok! - intettem és elfutottam, még mielőtt egy bizonyos eperszőke hajú lány leharapja a fejem.

Suli után Lydia rávett, hogy megnézzem a Lacrosse válogatást, így Allison mellett az udvarra sétáltam. Hirtelen Allison integetett valakinek, én pedig észrevettem, hogy Scott is visszainteget.
- Miért integetsz Scott McCallnak? - kérdeztem értetlenül. Allison elpirult.
- Pénteken vele megyek a bulira - mondta halkan. Elkerekedett a szemem.
- Király! - kiáltottam, mire egy páran felénk fordultak. Behúztam a nyakam. - Úgy értem király, Scott jó fej, ne aggódj, szerintem aranyosan lennétek együtt - köszörültem meg a torkom. Allison arca felragyogott.
- Tényleg? - tűrt egy hajtincset a füle mögé.
- Igen. Bár nem ismerem már annyira - gondolkoztam el.
- Már? - ráncolta össze a szemöldökét a lány.
- Hosszú sztori - sóhajtottam.
Tovább sétáltunk.
A lacrosse játékosok elkezdték a játékot. Én teljes erővel drukkoltam Jacksonnek, és Dannynek, meg persze egy picit Scottnak is. Ám amikor Jackson ledöntötte Scottot, én is, és Allison is felhörültünk.
- Ezt csinálhatják? - kérdezte a lány tőlem.
- Igen, bár nem szokták. Jackson csak egyszerűen ilyen - motyogtam.
Jackson és Scott a labdához álltak. Sípszóra Scott elhalászta Jackson elől a labdát, én pedig elkerekedett szemekkel néztem, ahogyan kikerülte az összes embert, és egy szaltó után bedobta a labdát. Miután észbekaptam, ujjongani kezdtem, de értetlenül pillantottam Stilesra, aki pont ugyanakkor nézett rám.
"Ez mi volt?" tátogtam összeráncolt szemöldökkel.
"Nem tudom" tátogta vissza értetlenül. Megvontam a vállam, de tudtam, hogy ez nem normális, még akkor is, ha egész nyáron gyakorolt. Ennyire nem lehet jó. Mintha... természetfölötti lenne.
Hirtelen mindenki őrjöngeni kezdett - Allison büszkén nézte a fiút, ahogyan az boldogan elvigyorodott. Bejutott a kezdőcsapatba.
- Bocsi, ne haragudj, de beszélni akarok valakivel - mondtam Allisonnak rámosolyogva. Ő csak bólintott, ezért gyorsan elindultam a padokhoz, ahol Stiles gondterhelten ült.
- Stiles! - kiáltottam. - Stiles!
A fiú megfordult, és elkerekedett szemekkel nézte, ahogyan levágtam magam mellé.
- Brannie? Mit csinálsz itt?
- Mi a franc van Scottal? - kérdeztem vissza.
- Én kérdeztem először - vágta rá a fiú.
- Nem egyértelmű? Meg akarom tudni, mi a franc van Scottal - forgattam meg a szemem.
Stiles nem válaszolt, csak csöndben meredt a földre. Nyeltem egyet.
- Nézd, tudom, hogy nem vagyunk barátok, meg minden, de aggódok érte - mondtam halkan.
- Akkor miért hagytál ott minket? - suttogta halkan a fiú.
- Ha adtatok volna még egy kis időt...
- Két hónap! Két hónapig nem szóltál hozzánk - fordult felém hirtelen. A szemében égni kezdett a düh
- És azt nem vetted észre, hogy máshoz sem? - emeltem fel én is a hangom. - Mindennek oka van, Stiles, ezt neked kéne tudnod a legjobban!
A fiú csak rámmeredt. Vettem egy mély levegőt, és elfordultam.
- Tudod mit? Csak felejsd el. Mindegy. De figyelj Scottra - álltam fel, de a fiú megragadta a kezem.
- Mi az ok? - kérdezte komolyan. Magamra erőltettem egy mosolyt, és megráztam a fejem.
- Nem mindegy? - pislantottam ki egy könnyet. Stiles elengedett, de nem törte meg a szemkontaktust. Végül, mikor látta, hogy nem mondok mást, sóhajtott.
- Azt hiszem van egy ötletem, de eléggé őrült. Gyere a házamhoz ma délután. A cím... - kezdte, de félbevágtam.
- Tudom, hogy hol laksz. Még mindig a legjobb barátom voltál, oké? Nem felejtettem el - forgattam meg a szemem, és kifújtam a levegőt. - Akkor később - mondtam kissé szorongva.
- Akkor később - bólintott Stiles. 

Beléptem a jól ismert házba. Szinte semmit sem változott - a képek ugyanott voltak, a kanapé ugyanott volt elhelyezve, sőt, még a falak is ugyanolyan színűek voltak. Stiles azonban nem adott ídőt a nosztalgiára, hanem azonnal felzavart engem a szobájába, ami viszont sokat változott. Az autókat felváltották a képregények és a könyvek, na meg persze a sok Star Wars DVD-k. A fal kék színű volt, és persze - mivel ez egy fiú szoba - a ruhák össze vissza voltak dobálva.
- Figyelj rám, Brannie - rángatott oda az egyik székhez Stiles, és leültetett. - Scott és én, az utolsó nyári napon északa kimentünk az erdőbe, mert találtak egy félbevágott holttestet, és én pedig meg akartam találni. Apa elkapott, Scott egyedül maradt, elvileg elvesztette az inhalátorát, és megtalálta a másik felét a testnek, majd megharapta egy farkas - hadarta a fiú.
- Hé lassíts le. Egy farkas? - kérdeztem értetlenül.
- Igen - bólintott Stiles. Tényleg egy farkas volt, a hullán találtak farkasszőrt.
- Stiles, ugye nem azt mondod... - kezdtem el halkan.
- A rákövetkező napra hihetetlen lesz Lacrosseból, ki tudja szagolni az olyan dolgokat, amiket nem kéne, és hall olyan dolgokat, amiket nem kéne. Szerintem ez nem véletlen - túrt bele a hajába idegesen. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt.
- Ugye nem viccelődsz velem? - kérdeztem.
- Mi? Nem, persze, hogy nem - mondta Stiles egy kicsit összevissza.
- Akkor nézzünk utána - pattantam fel, és a laptopjához léptem.
- Hiszel nekem? - nézett rám Stiles tágra nyílt szemekkel.
- Hogy Scott egy...vérfakras? Nagyon nehéz elhinni, de most egyenlőre nincsen más magyarázatunk - vontam meg a vállam. Stiles rámmeredt. - Most mi van?
- Csak most egy picit olyan, mint régen - közölte, majd halványan elpirult. - Akkor is mindig elhitted amit mondtam.
- Mindig jó okokat mondtál, Stiles - mosolyodtam el, aztán elkomorodtam.

A következő estét kutatással töltöttük. Hazatelefonáltam Finnek, hogy ma az egyik barátomnál alszok - nem közöltem vele, hogy Stiles az, mivel nem nagyon kedveli őt és Scottot.
 Szinte minden lehetséges dologra rákerestünk, és azt hiszem egyszer kétszer el is szunyókáltam, mert legközelebb egy kopogásra kaptam fel a fejem.
Stiles összerezzent, és azonnal lehajtotta a gépét. Megdörzsöltem a szemem, és felé fordultam.
- Scott az - suttogta, mire elkerekedett a szemem.
- Te közölni akarod vele?! - suttogtam vissza hangosan. - És szerinted elhiszi?
- Nincs más választásunk, ma van a telihold, és randija van a bulira. Ha tényleg vérfarkas, akkor elég nagy bajok lesznek. Úgy értem, tényleg, óriási, nagyon nagy, elképzelhetetlenül... - kezdte, de leintettem.
Stiles egy pillanatra bosszúsan rámpillantott, majd az ajtóhoz lépett, és behívta Scottot.
- Brannie? - kérdezte Scott meglepve.
- Helló, Scott - haraptam bele az alsó ajkamba, de azért elmosolyodtam.
- Mit keresel itt? - kérdezte egy kicsit keményen.
- Segíteni akarok - fontam kereszbe a karom. Scott már válaszolt volna, amikor Stiles megragadta a kezét, és magával húzta. 
- Egész éjjel könyveket, weboldalakat bújtam, zsong a fejem - hadarta, és leült a székére.
- Mennyi Adderalt vettél be? - mosolyodott el Scott.
- Sokat, nem számít. Figyelj...
- A hulla miatt? Megtalálták a gyilkost?
- Nem, még nyomoznak - legyintett Stiles. Lassan az ajtó felé araszoltam, és inkább kimentem a szobából. Tudom, hogy Scottnak nem fog tetszeni, amit Stiles mond, ezért inkább kint akartam várakozni. Ha én ott vagyok, az tuti biztos nem fog segíteni a helyzeten.
Leültem Stiles ajtaja mellé, és vártam. Hallottam, hogy Scott és Stiles hangosabban kezd el beszélni, és amikor valaki felborította a széket, azonnal benyitottam.
- Scott! - kiáltottam, mikor megláttam, hogy a fiú a falhoz nyomja Stilest. A fiú nehezen lélegzett, és egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy bántani fogja a legjobb barátját. De a hangomra felkapta a fejét, és felém fordult.
- Brannie, menj ki innen - morogta. Úgy nézett ki, mintha nem is ő lenne.
- Scott, te megőrültél? - közelebb léptem, mire megragadta a nyakam, és engem is a falhoz nyomott. Felsikítottam.
Úgy látszik, a magas hangtól Scott magához tért. A légzése lelassult, és felnézett ránk. A kezét azonnal leszedte a nyakamról, én pedig remegve nyeltem egyet.
- Sajnálom - nézett Stilesra zavartan. A tekintete a nyakamra vándorolt, ahol az előbb volt a keze. - Készülnöm kell a partira - rázta meg a fejét. Lehajtott fejjel a táskája után nyúlt, ami az ágyon volt, és elindult az ajtó felé. Még mielőtt kiment, ránk nézett. - Bocsánat.
Miután kiment, csöndben álltunk ott a falnál. Semelyikőtünk nem akart mozdulni Stilessal. A kezem akaratlanul is a nyakamra vándorolt, és hitetlenül érintettem meg a bőrömet. Nem hiszem el, hogy Scott tényleg ezt csinálta.
Stiles mérgesen beleharapott az alsó ajkába, és odament az íróasztalához, hogy felállítsa a széket, én pedig felkaptam a cuccom, és az ajtó felé mentem.
- Brannie - szólt utánam Stiles. Valami volt a hangjában, ami arra késztetett, hogy megforduljak. Stiles intett, hogy menjek oda mellé.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül. Odaálltam mellé, és a szám elé kaptam a kezem.
A szék hátulján egy karomnyom volt.

Stiles azt mondta, elvisz a partira. Pár órával később leparkolt a házunk előtt, én pedig beugrottam a Jeepjébe, és rámosolyogtam.
- Helló, Stiles - köszöntem.
- Szia Brannie - köszönt vissza. - Csinos vagy - tette hozzá. Egy fekete rövidnadrágot viseltem egy bő kötött pulcsival, az arcomra pedig a szokásosnál kicsit több sminket raktam fel.
- Köszi - néztem ki az ablakon.
Csöndben utaztunk. Nem volt kínos, de kellemes sem, inkább olyan érzés volt, mintha muszály lenne beszélnünk.
- Brannie - kezdte végül Stiles. - Miért segítesz Scottnak?
- Neked is segítek, nem csak neki - forgattam meg a szemem mosolyogva. - És Scott még mindig egy jó ember. Nekem jelentett valamit az a tíz év barátság, és kíváncsi is vagyok - vontam meg a vállam.
- Szerinted van esélye, hogy olyan legyen, mint régen? Hogy megint barátok legyünk? - kérdezte a fiú halkan. Kimeredtem az ablakon.
- Nem tudom. Nem akarom, hogy csak azért legyünk újra barátok, mert... mert sajnáltok - nyögtem ki.
- Miért sajnálnánk? - nézett rám egy pillanatra Stiles, aztán a fejéhez kapott. - Ez összefügg az okkal, amiért nem beszéltél velünk, igaz? - jött rá. Bólintottam. - Mi az az ok, Brannie? Miért nem mondod el nekünk?
- Mert nem akarom. Utálok beszélni róla, és kész - jelentettem ki. - Itt is vagyunk, tarsd szemmel Scottot - szálltam ki a Jeepből, és sietősen sétálni kezdtem a ház felé.
- Brannie, várj... - hallottam, de berohantam a tömegbe, így Stiles mondatának a második felét már nem hallottam.
Elsiettem a konyhába, és rögtön elővettem magamnak egy üveg kólát. Odaköszöntem egy pár embernek, sőt, Dannyvel még táncoltam is, de aztán észrevettem valakit.
Derek Hale. Ő volt az az ember, akitől elkértem az inhalátort. Stiles azt mondta, hogy őt is kikérdezik a gyilkossággal kapcsolatban, de mást nem tudtam róla.
Közelebbe mentem hozzá.
- Mit keresel itt? - kérdeztem rá sem nézve. A férfi nem reagált. - Jó, pontosabban kérdezem. Miért szaglászol Scott után?
Derek vett egy mély levegőt. - Gondoskodom róla, hogy ne legyen semmi baj.
Megfagytam. Szinte éreztem, ahogyan Derek egy pillanatra elmosolyodik a döbbenetemet látva. Ő is egy vérfarkas!
 A férfi elindult a tűz felé, mire megtorpantam, és nyeltem egyet. Derek megfordult, és egy pillanatra értetlenül nézett rám.
- Félek a tűztől - vontam meg a vállam. - De te odamehetsz, legfeljebb majd hangosabban fogok beszélni.
Derek rámmeredt.
- Most mi van? - kérdeztem. Magamra erőltettem egy mosolyt. - Szóval, kedves Derek Hale, hogyan tervezed megoldani, hogy ne legyen baja senkinek? - fontam keresztbe a karom.
- Ezt miért kéne elmondanom neked? - morogta ellenségesen. - Még csak nem is vagy a barátja Scottnak.
- Attól még aggódhatok érte - vágtam rá. - Egykor barátok voltunk.
- Igen? És mi történt? - lépett közelebb. - Min vesztetek össze? - az ajkán megjelent egy gúnyos mosoly. - Mi az az "ok", amiért nem beszéltek egymással? - döntötte oldalra a fejét. Gyanítom, hogy kihallgatott minket Stilessal, és ez idegessé tett.
- Mi közöd hozzá?
- Mi történt? - kérdezte erőszakosabban.
- Felégett a családom, ez történt! - vágtam a képébe mérgesen. - A szüleim bennégtek egy házban, és az öcsémet ki kellett operálni anyám holttestéből! Most boldog vagy? - fújtattam. - Ezért félek a tűztől.
Derek csak rámmeredt. Mérgesen megfordultam, és visszaindultam a parti felé, amikor megragadta a karom. Megdermedtem.
- Tudom milyen érzés - közölte. Megfordított. - Tudom milyen érzés, amikor a családodat élve elégetik.
A szemébe bámultam. Az agyam őrült sebességel kattogott, míg végre eszembe nem jutott - Derek Hale! A ház hat éve elégett itt a közelben. Pont mint nekünk, csak Spanyolországban.
- Sajnálom - mondtam. - Bocsánat, hogy ezt így a képedbe dobtam. Egyáltalán miért mondtam el? - beszéltem magamhoz.
- Ez az, amiért nem beszélsz hozzájuk? - kérdezte Derek, figyelmen kívül hagyva a szövegelésem. - Ez az az ok?
- Nem beszéltem senkihez két hónapig. Ők számonkérték rajtam, majd egy óriásit veszekedtünk, és többet már nem akartam közölni velük, mi történt - vontam meg a vállam. - De nem hibáztatom őket, tényleg egy szar barát voltam.
Derek értetlenül megrázta a fejét, és elengedett.
- Nem értelek - jelentette ki, majd megfordult, és elsétált. Döbbenten bámultam utána. Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, hogy rám fér még egy üveg kóla.

Egy fél órával később észrevettem, ahogyan Allison Scott után szalad. Szinte azonnal utánuk mentem, és még épp láttam, ahogyan Scott elhajtott, és Allison értetlenül bámul utána.
- Allison! - kiáltottam, mire felém fordult.
- Itt hagyott - mondta egy kicsit megbántottan.
- Biztos vagyok benne, hogy nem érezte jól magát. Lehet, hogy asztmarohama volt, vagy mi - léptem oda hozzá . Úgy látszott, Allison elhitte, amit mondtam, mert egy pici remény költözött a szemébe.
- Allison - hallottam egy ismerős hangot. Gyorsan megfordultam. - Brannie - mondta Derek az én nevemet is. Megfagytam. Soha nem mondtam el neki a nevemet. - Scott barátja vagyok - közölte. Az oldalamat fúrta a kíváncsiság, miért mondja ezt, mert én szinte biztos voltam benne, hogy a kémkedés nem számít barátságnak. - A nevem Derek.
Allison elé léptem, de azért elmosolyodtam. Nem akartam a frászt hozni szegény lányra.
- El tudlak titeket vinni a partiról. Scott rosszul érezte magát, és megkért engem, hogy vigyelek el titeket - Allison egy pillanatra bizonytalannak tűnt, majd bólintott.
- Rendben.
- Allison, ugye tudod, hogy nem érdemes egy idegen kocsijába ülni? - mondtam halkan.
- Ő Scott barátja - közölte Allison, mintha ez teljesen normális lenne. Mivel tudtam, hogy nem tudom lebeszélni a választásáról, én is bólintottam.
- Rendben, én is jövök.

Az út csendben telt. Allison szinte azonnal bedugta a fülhallgatóját, én pedig hátul figyeltem Dereket. Mikor végre megálltunk Allisonéknál, a lány kiszállt, és gyorsan elköszönt tőlem, én pedig előre másztam. Észrevettem, hogy Allison itt hagyta a dzsekijét.
- Ne vigyél haza - szóltam neki. Derek továbbra is az őtra meredt. - Scott házához, ha lehet.
- Nem lehet - mondta nyugodtan.
- Miért?
- Mert Scott nem ott van.
- Akkor vigyél oda, ahol Scott van.
Derek nem válaszolt, csak élesen bekanyarodott az egyik utcán, és lefékezett az erdő előtt. Kipattantam a fekete Camarojából ahogyan Derek is, és a férfi után futottam.
El kell ismernem,Derek gyorsan futott, de ez valószínüleg a farkas szupererejének köszönhető. De szerencsére jó futó vagyok, szóval elég könnyen utána tudtam futni.
Derek hirtelen megtorpant. Allison dzsekijét felakasztotta az egyik ágra, majd várt. Először nem értettem, majd rájöttem, hogy így akarja idecsalogatni Scottot. Sikerült is, mert egy pár pillanattal később Scott megjelent - és a szám elé kaptam a kezem.
A fülei megnőttek, és a szeme sárgán villogott. Arcszőrzete nőtt, és karmai voltak - eléggé ijesztően nézett ki.
- Hol van Allison? - morogta , miközben körül nézett. Bebújtam egy fa mögé.
- Biztonságban - mondta Derek. - Tőled.
Hirtelen Derek elugrott mellőlem, egyenesen Scottra. Mind a ketten legurultak a lejtőn, majd Derek a fának szorította Scottot.
- Mit tettél vele? - nézett Scott gyűlölködve Derekre.
- Csendet - morgott rá Derek. Melléjük szaladtam, és Scottra néztem, aki ugyanúgy visszabámult rám. - Már túl késő. Itt vannak.
Derek megragadta a karom, és Scottra kiáltott. - Fuss!
A férfi után futottam, bár nem tudtam pontosan, miért. Hallottam, ahogyan Scott is rohanni kezd. Derek egy pillanatra felkapott, és átugrott velem egy fán, majd újra lerakott, és futott tovább. Annyira meglepődtem, hogy még majdnem futni is elfelejtettem, de Scott ordítására magamhoz tértem.
Derek belökött egy fa mögé. Észrevettem Scottot, ahogyan a keze egy fához van szögezve egy nyíllal. Egy pár ember nyílpuskával állt egy picit messzebb.
Hirtelen valami megragadta az egyik embert, és hátrahajjította. Tudtam, hogy Derek volt az, és amíg a többi vadászféleség össze volt zavarodva, én odarohantam Scotthoz, és nem törődve az ijesztő kinézetével, kirántottam a nyilat a karjából.
Scott megint felkiáltott, de nem törődtem vele, hanem megragadtam a jó karját, és magammal húztam. Derek megjelent mögöttünk, és együtt rohanni kezdtünk.
Egy kis időnyi futás után Scott a földre rogyott. Zihálva megtámaszkodtam a lábamon, és Derek felé fordultam.
- Kik voltak ezek? - kérdezte Scott levegő után kapkodva.
- Vadászok - mondta Derek vészjóslóan. - Évszázadok óta vadásznak ránk.
- Ránk? Inkább rád! Te tetted ezt velem! - tápászkodott fel Scott.
- Tényleg annyira rossz, Scott? - lépett közelebb Derek. - Hogy élesebb a látásod, a hallásod, gyorsabb a mozgásod, mint bármelyik emberé?
- Olyat kaptál amiért a legtöbben ölni tudnának.
Scott lenézett a földre, és én pedig egy picit közelebb léptem hozzá.
- A harapás ajándék.
- Nekem nem kell! - nyögte a fiú dühösen.
- Majd fog - kezdett el lassan bólogatni Derek. - És én is kellek majd, hogy megtanuld irányítani. Szóval mi ketten, Scott, mostantól testvérek vagyunk.
Ezennel Derek megfordult, és elsétált. Scott hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, a kezét a sebén tartva. Letérdeltem mellé.
- Miért vagy itt? - nyögte ki a fiú.
- Mivel Derek itt hagyott - mondtam bosszúsan.
- Úgy értem miért jöttél utánam? - kérdezte halkan.
- Mert még mindig a barátom vagy Scott, még ha nem is beszélünk. Nem akarom, hogy valami bajod essen.

Egész este az erdőben barangoltunk, csak nem találtunk haza. Írtam Finnek, hogy megint az egyik barátomnál alszom, nem akartam, hogy aggódjon. Scott és én viszont nem beszéltünk az este hátralévő részében.
Reggel végre kitaláltunk az útra. Egymás mellett sétáltunk, Scott lehajtott fejjel, én pedig botladozva, mivel mostmár vagy két napja nem aludtam.
Hirtelen zúgást hallottunk, majd leparkolt mellettünk egy Jeep, és Stiles hajolt ki belőle.
- Tudod mi aggaszt leginkább? - kérdezte Scott, mikor már bent ültünk a Jeepben. Én hátul lefeküdtem, Scott pedig betakaródzott.
- Ha azt mondod Allison, bemosok egyet! - akadt ki Stiles.
- Most valószínüleg utál - motyogta Scott fájdalmasan.
- Azt mondtam, rosszul voltál, és hogy valószínüleg asztmarohamod volt - ásítottam félálomban. - Magyarázd meg neki, és tuti, hogy kapsz még egy második esélyt.
Scott és Stiles hátrafordult hozzám, de én már nem néztem rájuk, inkább becsuktam a szemem. Kényelmesen beletúrtam a fejem az egyik pokrócba, és véglegesen átadtam magam az álomvilágnak.