2016. március 13., vasárnap

6. fejezet

Sziasztok! Azt terveztem, hogy írok egy kis Scott/Brannie barátságpuffancsot (ne kérdezzétek, én találtam ki a fogalmat), mert úgy érzem, nem nagyon beszélgettek. Remélem tetszeni fog a fejezet, és egy pár kommentnek tényleg örülnék :)


Aznap este, Finn nem engedett el, amíg haza nem értünk. A bátyám iszonyúan félt, hogy megint elveszített, és kezdtem bűntudatot érezni, hogy ennek teszem ki őt. Hogy mindig ilyen halálos eseményekbe keveredek, és neki pedig fogalma sincs, hogy életben vagyok-e.
Miután haza értünk, egy óriásit veszekedtünk. Finn mindenképpen el akart küldeni Spanyolországba, az unokabátyámhoz, amire hevesen reagáltam.
- Hogy képzeled, hogy visszamegyek Samhez? - kérdeztem remegő hangon. - Azok után, ahogy viselkedett velem anyáék halála után?
- Brannie, távol akarlak tudni téged és Teddyt a veszélytől.
- Nem megyek sehova!
- Az emberek meghalnak, Brannie, és nem akarom, hogy te legyél a következő! - kiáltotta Finn.
- Képzeld, én sem akarom, hogy te legyél az! Márpedig, ha egyedül maradsz Beacon Hillsben, akkor...
- Nem tudsz megvédeni, Brannie.
- Te sem engem - sziszegtem. - Maradok, és kész. Nem megyek vissza Samhez.
- Pa... - kezdte Finn, de elkerekedett szemekkel félbe vágtam.
- Ne. Ne merészeld kimondani azt a nevet.
- Ez a te neved! - kiáltotta Finn dühösen.
- És az anyámé is! Ne merészelj úgy hívni! - kicsordult az első könycseppem, amit több követett. Finn magához tért, és bűnbánóan lehajtotta a kezét.
- Brannie...
- Felmegyek a szobámba. Holnap te hozod haza Teddyt - morogtam megtörölve az arcom, és elfordultam. - Jó éjt.

Másnap korán reggel elhagytam a házat. Mindenképpen be akartam szerezni valamit, hogy meg tudjam védeni magam. Így elmentem a közeli virágboltba, ahol rákérdeztem a sisakvirágra. Igazából elég sokat megtudtam a növényről - az emberekre is mérgező, és a legtöbb állatot megöli a természetben. Az eladó lelkesen mesélte, hogy azért hívják farkasölő sisakvirágnak, mert legyengíti a vérfarkasokat. Persze ezután elkezdett hablatyolni az ezüstről, mire magaban horkantottam. Igen, az ezüst tényleg halálos a vérfarkasokra. Csak nem a metálként, hanem Allison családjaként.
Miután megkérdeztem, hogy árulnak-e sisakvirágot, az eladó lelkesen bólogatott, és - bár elég drágán - de sikerült megvennem a növényt.
Otthon aztán nekiláttam a munkának - felaprítottam a növénynek a leveleit és a györekét. Úgy döntöttem, hogy belerakom őket egy kis üvegecskébe - kisebb volt, mint a kisujjam - majd gondosan lezártam a tetejét, és becsomagoltam egy kis textilanyaggal. Végül ráfűztem egy láncra, és kész is voltam a talizmánommal.
Gyorsan befújtam parfümmel az egészet, így Scott és Derek nem érzi a szagot. Tudom, hogy ha éreznék, fenyegetésnek vennék, de én is megakartam védeni valahogyan magam.
Miután felraktam a nyakamba, felszaladtam, és átöltöztem - el akartam menni a boltba, és azt csak nem tehettem meg a melegítőmben -, szóval felkaptam magamra a rózsaszínű Star Warsos pólót (Stiles azonnal meg akarta venni nekem...), és a fekete szoknyámat. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és felkaptam a bevásárlólistát, majd kiszaladtam az ajtón. Mindenképpen elakartam kerülni Finnt.
A boltban nem voltam sok ideig. Időközben összefutottam Scottal, aki éppen két zabpehely próbált dönteni. A fiú nem is vett észre, amíg meg nem szólaltam.
- Azt válaszd, amelyikben van csoki.
Scott megugrott a hangomra. Az ember azt hinné, hogy egy vérfarkast nehéz megijeszteni, de Scott túl hülye, hogy használja a természetfeletti képességeit.
- Szia Brannie - köszönt a fiú felém fordulva.
- Helló Scott.
Egy ideig csendben álltunk, felmérve a másikat. Scott nem nagyon értette a szúrós pillantásaimat, én pedig karba tett kézzel álldogáltam.
A következő pillanatban fájdalom hasított a hátamba, és összerogytam. Felszisszentem - fogalmam sem volt, hogy mi történt - semmi logikus nem volt abban, hogy így kezdjen el fájni a sebem. De persze az sem normális, hogy a sebeket az Alfától szereztem.
- Brannie! - Scott rögtön mellettem termett, és ijedten felsegített. - Mi az? Mi a baj?
- A... A hátam... - nyögtem. Scott felkapott az ölébe, és elindult, nem törődve azzal, hogy egyre többen figyelnek minket. Belefúrtam a fejem Scott vállába, megpróbálva elfolytani a hangomat, nehgy felsikítsak a fájdalomtól.
Aztán hirtelen minden elmúlt. Még mindig éreztem a fájdalmat a hátamban, de már közel sem annyira. Scott megérezte, hogy valami megváltozott. Értetlenül lenézett rám, mire felpillantottam rá. Csak most vettem észre, hogy könnyeztem.
- Mi történt?

- Utoljára mondom, Scott, minden rendben!
A hangulatom a szokásosnál is nyűgösebb volt. Scott csak nem hagyott békén engem, és a bevásárlás végéig folyamatosan követett, és kérdésekkel bombázott.
- Brannie, ami ott történt, az nem volt normális.
- Nem mondod?!
- Csak segíteni akarok.
- Hát most mindent csinálsz, csak azt nem - fordultam felé idegesen. Scott egy kicsit meglepődött, majd hátrébb lépett. Próbálta elrejteni, de láttam, hogy megbántottam.
Hirtelen bűnbűnóan lepillantottam a földre. Bosszúsan beletúrtam a hajamba, és sóhajtottam egyet.
- Sajnálom - motyogtam.
- Minden... Minden rendben, Brannie?
Felpillantottam. Scott aggódva nézett rám. Minden rendben volt-e? Nem tudom. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Egyre kimerültebb lettem, nem aludtam normálisan, alig töltöttem időt a családommal, akik végül nélkülem mentek át Willowhoz. Jacksonnal egyre kevesebbet beszélek, Lydia pedig úgy látszott mérges volt rám emiatt. Ezenkívül próbáltam a lehető legtöbbet segíteni Stilesnak a vérfarkas problémával, és megoldani Scottnak a problémákat.
Aztán ott volt Derek. Aki úgy látszott utál engem. Talán bennem van a hiba. Talán én cseszek el mindent, és emiatt történnek a problémák. Talán... Talán minden jobb lenne nélkülem.
- Brannie?
- Igen. Igen, minden oké - nyeltem egyet. Scott összeszorította a száját.
- Brannie, kérlek, csak most ne hazudj.
Értetlenül felnéztem. Scott közelebb lépett, és mérgesnek tűnt.
- Miről beszélsz?
- Azt hiszed nem veszem észre a fekete karikákat a szemed körül? - kérdezte. - Hogy mennyire beletemeted magad a munkába, hogy elfelejtesz élni? Hogy próbálsz mindent megoldani, de erre még te sem vagy képes!
- Scott... - kezdtem, de a fiú félbevágott.
- Nem tudom, mi történt hat éve, mert nem mondtad el. Nem is akarom tudni, rendben? Megértem, ha nem szeretnéd megosztani. De ne próbálj meg emiatt az ok miatt elrejtőzni előlünk! - kiáltotta. - Ne menekülj az élet elől. Kérlek, Brannie.
Scott nyelt egyet, próbálva lenyugtatni magát.
- Nem akarom, hogy túlterheld magad. Brannie, te még mindig a legjobb barátom vagy. Fontos vagy nekem, rendben? Ne merészeld feladni.
A fiú közelebb jött, és a karjaiba zárt. Döbbenten álltam. Sosem gondoltam volna, hogy Scott így lát engem - hogy ennyit jelentek neki. Hogy annyit jelentek neki, mint ő nekem.
Nem bírtam tovább. Belefúrtam a fejem a vállába, és megengedtem magamnak, hogy sírjak. Szorosan magamhoz öleltem a fiút, és kieresztettem minden bánatomat. Csak sírtam, és sírtam.
Egy kis idő után, mikor végre elcsendesettem, Scott elhúzódott. Halványan rám mosolygott, és pedig egy mély levegővétel után visszamosolyogtam.
A bevásárlás maradék része csendben telt. Csak Scott ajánlotta fel, hogy hazavisz, de mást nem mondtunk egymásnak.
- Tíz éves voltam.
A hangom rekedt volt a sírástól. Scott felém fordult, értetlenül. Éppen a kocsik felé sétáltunk.
- Anya, apa, én, és az öcsém anyám hasában - mosolyodtam el - spanyolországba mentünk, mint minden nyáron. Most különleges volt az egész - hiszen Teddy nemsokára megszületik, szóval aznap este ünnepeltünk - keserűen nyeltem egyet. - Nem kellett volna.
Scott kényelmetlenül áttette az egyik szatyort a másik kezébe.
- Anya valahogyan felborította az egyik gyertyát, ami aztán felborította a többit... És aztán valahogyan, az egész ház lángokban állt. Senki nem élte túl, csak én.
- És... Teddy? - kérdezte Scott halkan.
- Ki kellett operálniuk a halott anyám testéből.
Scott lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit, tudta, hogy egy sima "sajnálom" nem elég. Semmi sem tenne engem boldogabbá.
- Nem voltunk ott neked - volt az első mondat Scottól. Értetlenül rá néztem. - Nem voltunk ott neked, amikor ez történt. Miért nem voltunk ott neked? Miért kellett ennyire vaknak lennünk?
- Scott...
- Brannie, sajnálom, jó? Sajnálom, hogy sehol sem voltam, amikor ez történt. Sajnálom, hogy ilyen önző voltam.
Scott arca igazi fájdalmat tükrözött. Lehajtotta a fejét, így a földet bámulta, és összegörnyedt, mintha a világ összes gondját a hátán hordozná.
- Scott...
 Hozzáléptem, hogy megöleljem. Scott a vállamba fúrta a fejét, ami emlékeztetett engem egy kicsi kölyökkutyára.
- Hogy csinálod?
Értetlenül bámultam a falra, még mindig a fiú hátát simogatva.
- Hogy csinálod, hogy ilyen egyszerűen megbocsátasz nekünk? Hogy ezek után még mindig itt vagy nekünk, és segítesz?
- Ismerlek titeket. Scott, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nekem vannak a világon a legjobb barátaim, akkor igazat mondok.

Miután vagy hatszor eltévedtünk, és nem találtuk meg a kocsit, Scott elővette a kocsikulcsot, és benyomta a gombot, ami kinyitotta a kocsit. Bár én nem hallottam semmit, Scott felnézett a plafonra, és nyűgösen lerakta a szatyrokat.
- Scott! - pirítottam rá, mikor észrevettem, hogy az egyik üveg tej elgurult. Scott megforgatta a szemét, de a palack után sétált. Az üveg begurult az egyik kocsi alá, de amikor Scott már éppen bemászott volna, a palack vissza gurult.
A következő pillanatban a levegőben találtam magam, ahogyan Scott rohanni kezdett, velem a kezében. Felszisszentem amikor megérintette a hátam, de abban a pillanatban nem érdekelt.
- Az Alfa - motyogtam idegesen. Mögöttem a vérfarkas morogni kezdett.
Scott berontott az egyik autó mögé, és lerakott engem maga mellé. Összeszorítottam a fogam, hogy ne kiáltsak fel.
- Menj, Scott - sziszegtem. Scott hitetlenül rám nézett.
- Dehogy is!
- Megyek veled, te idióta!
A következő pillanatban mind a ketten kirontottunk, és rohanni kezdtünk. Scott elkezdett a kocsik tetején ugrálni, amiknek elindult a riasztója. Elég jó ötletnek tartottam, és úgy látszott az Alfa is kezd lemaradni.
Egyetlen egy probléma volt. A sebeim miatt nem voltam a legjobb formámban, így kezdtem lemaradni Scottól. Egyre jobban fájt mindenem, és már úgy éreztem magam, mintha fulladoznék. Láttam, hogy Scott befordult a sarkon, egyedül hagyva engem az út közepén.
Valami megragadta a vállam, és felsikítottam. Reflexből letéptem a nyakamból a medált, és kinyitottam - már majdnem rászórtam a tartalmát a mögöttem lévőre, amikor észrevettem, hogy ki az.
- Derek - suttogtam halkan. A férfi csöndben rámmeredt, majd a kezemben lévő amulettre. Egy pillanatra összehúzta a szemét, majd bólintott, és ajkára tette az ujját, jelezve, hogy fogjam be.
Derek befordult a sarkon, majd Scottot hívta valaki, mire a fejemre csaptam. A következő pillanatban hallottam, ahogyan Derek hozzácsapja Scottot valaminek, és ekkor jöttem rá, hogy az egész csak egy teszt volt. Teszt volt, hogy túléltük volna Derek ellen, vagy nem.
Lerogytam a földre, nem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban kiállhat egy kocsi, és elüthet engem. Fáradt voltam, fájt a sebem, és csak haza akartam menni.

- Brannie? - hallottam Scott hangját. - Brannie, jól vagy?
Scott odaszaladt hozzám, és letérdelt mellém.
- Minden rendben, csak fáradt vagyok. Felsegítenél? - kérdeztem halkan. Scott benyúlt a karom alá, és segített felállni. Lehajtottam a fejem.
- Brannie - szólt Derek. Nem néztem fel rá, csak megszorítottam Scott kezét.
- Megyünk?
Scott rám, majd Derekre nézett, és a férfire pillantva megcsillant a szemében valami.
- Igen.
Scott a kocsijához segített, majd ő is beült.
- Brannie, beszélnünk kell.
Derek hangja majdhogynem könyörgő volt.
- Majd beszéltek később - szólt Scott kissé kimérten, mire Derek eléggé rondán bámult a fiúra.
- Ráér, Derek. Ígérem, beszélünk - sóhajtottam, végre felnézve a férfi szemébe.
Scott elindította a kocsit, és elhajtott a férfi előtt. Egy ideig csendben utaztunk.
- Ez mi volt?
- Miről beszélsz? - kérdeztem nem véve le a szemem az útról.
- Tudod miről beszélek.
- Semmi.
- Semmi?
- Az, Scott. Semmi nem történt. Most  már haza mehetek? - csattantam fel, mire Scott összerezzent.
- Igen, persze, bocsánat.


Finn és közöttem nem hangzott el sok szó az este folyamán. Teddy észrevette a feszültséget, de nem szólt semmit, csak próbált mind a kettőnket felvidítani. Másnap reggel a bátyám már elhagyta a házat, szóval rám maradt az, hogy elvigyem az öcsémet.
Úgy döntöttem, hogy ma egy bő szürke pólót veszek fel, ami néha lecsúszott a vállamra, megmutatva a karmolás egy részét. Egy fekete farmert húztam magamra, és egy ugyancsak fekete sapit is viseltem. A derekamra rákötöttem a piros kockás flannelingemet, és felvettem hozzá a piros conversemet.
Teddyt gyorsan elvittem az oviba, majd a suliban úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy kis időt tölteni Jacksonnal.
- Hé, Jack! - kiáltottam oda neki, amikor észrevettem. A fiú felém fordult, és rám mosolygott. Gyorsan mellé siettem, figyelve a sebeimre, és köszöntem Lydiának és Dannynek is. Egy ideig beszélgettünk mindenféléről - én legfőkébb a kedvenc sorozatomról, Odaátról, mire persze mindannyian kiröhögtek, hogy egy kitalált szereplőbe vagyok szerelmes -, amíg be nem csöngettek.
Ebédszünetig szinte senkivel nem találkoztam, úgyhogy oda sem figyelve siettem az ebédlőbe, mert megbeszéltem Lydiával, hogy velük ülök. Persze, annyira szerencsétlen voltam, hogy nekimentem valakinek, így leejtettem az összes könyvemet, ami a kezemben volt.
- Ne haragudj, nem direkt volt... - szólalt meg a fiú, miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a cuccaimat. Ő is letérdelt mellém, és odaadta a kémiakönyvem.
- Semmi baj, az én hibám volt - szóltam, majd felnéztem rá. - Isaac, igaz? - kérdeztem, mire a szőke fiú kissé döbbenten nézett rám. - Együtt járunk kémiára, és rajzra is.
- Oh, tényleg.
- Brannie vagyok - mutatkoztam be, mire a fiú egy kicsit gyorsan bólintott.
- Tudom. Umm, sajnálom, mégegyszer.
- Semmi baj. Jól vagy? - Isaac arcán egy monokli volt, és igazság szerint eléggé rondának tűnt. Kíváncsi voltam, hogy hogyan szerezte, de nem úgy tűnt, mintha a fiú meg akarná mondani.
- Igen persze, csak Lacrosse - habogott. Szégyenlősnek tűnt, ezért melegen rámosolyogtam, amit bizonytalanul, de viszonzott.
- Nos, Isaac, remélem még találkozunk, de most mennem kell - szóltam végül, és intettem egyet.
- Persze, majd találkozunk kémián... meg rajzon... Szia Brannie - motyogta elpirulva. Még utoljára rámosolyogtam, majd besiettem az ebédlőbe, és lehuppantam Lydia mellé.
Allison egy pillanatra rámnézett üdvözlésként, majd folytatta a szövegelését valamiről.
- Úgy tudjuk, hogy a fenevadat végül egy híres vadász csalta csapdába - mondta izgatottan, miközben a kezében tartotta a könyvet. Nem nagyon értettem, hogy miről van szó, de érdeklődve hallgattam. -, aki azt állította, a neje, és a négy gyermeke voltak a szörny első áldozatai - Allison felnézett. - A vezetékneve Argent.
- Miről van szó? - kérdeztem kissé feszülten.
- Elvileg az 1700-as években volt egy szörny, ami szinte mindent megölt, és senki nem tudta levadászni. Végül egy Argent nevű ember tudta megölni - mondta Allison izgatottan. Elismerően bólintottam, miközben próbáltam lenyugtatni magam, hogy Scottra nem egy olyan vadász vadászik, akinek a családja már évszázadok óta ezt csinálja. Persze hiába.
- Az őseid megöltek egy farkast. Na és? - mondta Lydia unottan, mire megforgattam a szemem.
- Nem csak egy nagy farkast - nézett le a könyvére Allison. - Nézd meg ezt a képet! Minek tűnik neked?
A lány felénk fordította a könyvet.
Lydia és én megfagytunk. A szörny a képen ijesztően hasonlított arra, ami megtámadt minket a videókölcsönzőnél. A vörös szeme azóta is rémálmokat okoz nekem, és tudom, hogy Lydia is így érez.
- Lydia? - szólt Allison, de semelyikőtünk sem reagált. - Brannie?
Nyeltem egyet.
- Lydia.
Mind a ketten hirtelen felnéztünk a lányra, aki kicsit értetlenül bámult ránk. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Úgy tűnik - szólalt meg Lydia szarkasztikusan -, mint egy nagy farkas. Találkozunk törin! - az eperszőke lány elővette a legszebb mosolyát, és hevesen felállt, és elsétált.
- Neki meg mi baja? - kérdezte Allison értetlenül. Megvontam a vállam.
- Nem tudom.

Mint később kiderült, Scott és Stiles büntetést kapott, így az egész délutánomat egyedül töltöttem, amíg egy hívást nem kaptam.
- Mi van? - kérdeztem nem éppen kedvesen.
- Derek azt hiszi, hogy Deaton az alfa - lihegte Stiles a telefonba.
- Mi van? - mondtam mégegyszer, ezúttal más hangsúlyban.
- Scott be akarja bizonyítani, hogy ez nem iga, úgyhogy a sulihoz kell mennünk, mert van egy tervünk. Itt vagyok a házad előtt, gyere ki - hadarta, én pedig döbbenten álltam, próbálva felfogni azt, amit mondott.
Kisiettem a ház elé, majd bepattantam a Jeepbe.
- Taposs bele a gázba - szóltam oda Stilesnak.
Az út csendben telt. Elmentünk Scottért, aztán elhajtottunk a suli parkolójába. Amíg Stiles és Scott megvitatta az ötletet, amit nem közöltek velem, mivel szerintük hülyeségnek tartanám (kezdek félni), én vártam Derekre, aki egy pár perc múlva meg is érkezett.
- Hol a főnököm? - kérdezte Scott. Derek megforgatta a szemeit.
- A hátsó ülésen.
- Nyugodtnak tűnik - szólalt meg Stiles szarkasztikusan. Deaton össze volt kötözve, és szinte biztos voltam benne, hogy Derek csak behajjította a kocsijába.
- Várjatok csak! - szólt a férfi, amikor látta, hogy Scotték elindultak a sulihoz. - Mit csináltok?
- Igen fiúk, ezt jó lenne tudni - húztam én is össze a szemem.
- Azt mondtad, összeköttetésben állok az alfával - mondta Scott, és tovább sétált. - Meglátjuk, igazad van-e.
És ezzel itt hagytak engem. Egyedül. Derekkel.
Derek bosszúsan sóhajtott egyet, majd bizonyalanul rám pillantott. Visszanéztem.
- Szia Brannie - köszönt halkan, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Szia Derek.
Egy ideig csöndben meredtünk a távolba.
- Jól vagy? - kérdeztem végül, mire Derek sóhajtott egyett.
- Ezt nekem kéne kérdeznem. Hogy van a sebed?
Mielőtt válaszolhattam volna, egy borzalmas hang hallatszódott, én pedig ösztönösen befogtam a fülem. Derek lehunyta a szemét.
- Ugye csak vicceltek? - motyogta, mire elkerekedett a szemem.
- Ez Scott volt?
Egy pár pillanat múlva egy igazi morgást lehetett hallani - vonyítást inkább. Derek elkerekedett szemekkel nézett fel a suli épületére, ahonnan jött a hang. Ezek szerint ez is Scott volt.

- Kinyírom mindkettőtöket! - kiáltotta Derek, miközben Scott és Stiles kijött. - Mi a fene volt ez?
Stilesék nem igazán törődtek azzal, hogy Derek bármelyik pillanatban megölheti őket, sőt mintha aranyosnak is találták volna. - Az egész államot az iskolához akarod vonzani?
- Bocs, nem tudtam, hogy ilyen hangos lett - mondta Scott egy kicsit vigyorogva, mire megforgattam a szemem.
- Ja, hangos volt. És überkirály - Stiles nagyon büszke lehetett Scottra.
- Hallgass - morogta Derek.
- Ne légy ilyen mogorva farkas - vigyorgott Stiles. Úgy látszik, a magabiztossága megnőtt, most, hogy hallotta, Scott mekkorát vonyított.
-  Mit csináltál vele? - kérdezte Scott hirtelen, mire mindannyian a kocsi felé fordultunk.
- Mi? - kérdezte Derek. Értetlenül meredtünk a kocsijára, ahol nem volt sehol sem egy összekötözött állatorvos. - Nem csináltam semmit.
A következő pillanatban valami felemelte Dereket, akinek a szájából vér csurgott ki. Elfehéredve néztem, ahogyan a szörny karmai áttödik Derek testét.
- Brannie! - kiáltotta Scott, de már túl késő volt.
- Rohanj! - kiáltottam oda nekik, majd én is utánuk siettem, de a szörny megragadta a lábam.
Sikítottam. Teljes erőmből sikítottam, de persze az nem segített semmit sem. A szörny -az alfa elhajított, én pedig nekiestem Stiles Jeepjének. Nem tudom, hogy elveszítettem-e az eszméletem, annyit tudok, hogy mindenem iszonyúan fájt, amikor kinyitottam a szemem. Mindenesetre az Alfa már nem volt ott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése