Végül egész északa bent kellett maradnom. Amúgy is szombat volt másnap, és valamiért sokkal több volt a beteg, én pedig csak nem tudtam ott hagyni a gyerekosztályt. Így másnap reggel indultam haza, kissé szédülve, mivel nagyon kimerült voltam - mostanában mindig az vagyok - amikor elhatároztam, hogy az erdőben sétálok.
Ez volt az első hibám.
Szirénákat hallottam, majd megpillantottam a leégett Hale házat, ahol éppen letartóztatják Dereket. Elkerekedett szemekkel bámultam, ahogyan a férfit berakják a rendőrautóba, és bezárják az ajtót. Derek egy pillanatra rámpillantott, és meglepetésemre egy gúnyos mosoly jelent meg a száján. Összeszorítottam a fogaimat.
Oldalt megpillantottam Scottot, aki csöndben végignézte az egészet. Rögtön felé indultam, aki, amint észrevett engem, hátrálni kezdett.
- Mégis mi a fészkes francot csináltatok ti már megint Stilessal?! - kiáltottam rá. Scott összerezzent, majd egy picit előrébblépett, így közelebbről tanulmányozhatta a nyugodt, mégis vészjósló arcomat.
- Megtaláltuk a hulla másik felét a kertjében eltemetve. Tuti, hogy ő a gyilkos, Brannie - kezdte, de cinikusan felnevettem.
- És csak úgy a kertjében jártatok, aztán huppsz, hirtelenjében elétek került a hullája, ami... el volt temetve? - húztam össze a szemem. - Stiles miért volt a kórházban? - néztem rá számonkérően, mire lehajtotta a fejét. Hirtelen rájöttem. - Te is ott voltál, igaz? A hülye farkasérzékeivel megszagoltad a hulla másik felét, és... Ti megőrültetek? - túrtam a hajamba idegesen.Scott mögém nézett, és elkerekedett szemekkel bámult valamit. Gyorsan megfordultam, és észrevettem Stilest, aki a rendőrautó felé ment. - Itt maradsz - mondtam Scottnak oda se fordulva, és Stiles után futottam.
Stiles gyorsan beült a vezetőülésre, Derek felé fordult, aki a rácson kereztül meredt rá. Én bemásztam a másik oldalon. ezzel sikeresen meglepve a fiút.
- Brannie, mit...? - kezdte, de egy pillantásommal elhallgattam. Nyelt egyet, majd Derek felé fordult. - Csak hogy tudd, nem félek tőled - mondta összehúzott szemmel. Derek rámeredt, én pedig igyekeztem nem felhorkantani. - Na jó, talán még is - ment fel a fiú hangja, mire elmosolyodtam. - Nem számít. Csak tudni akarok valamit. A lány akit megöltél, vérfarkas volt. Egy másik fajta volt, nem igaz? Ténylegesen farkassá tudott válni, amire Scott nem képes. Ezért ölted meg?
- Miért értem aggódsz, amikor a barátod a probléma? - hajolt előre Derek. - Ha átváltozik a pályán, mi lesz? Tovább ünneplik? Én nem tudom lebeszélni, úgy látszik Brannie sem, de te igen - még közelebb jött. - És bízz bennem - szólt. - jobb, ha meggyőzöd.
Stilest megragadták, és kihúzták a kocsiból és tudtam, hogy csak pár másodpercem van.
- Te ölted meg a lányt? - kérdeztem Derek szemébe nézve.
- Úgy látszik a barátaid már tudják a választ - jött a gúnyos válasz.
- Te - hajoltam közelebb, - ölted meg - néztem az ajkára - a lányt?
Derek ugyanúgy lepillantott az ajkaimra, és halványan elmosolyodott.
- Nem. Eltemettem.
Valaki megragadott hátulról, és kihúzott.
- Mit csinálsz itt, Brannie? - kérdezte Sheriff Stilinski mérgesen, elrángatva az autótól. - Nem otthon kéne lenned?
- Északai műszakom volt a kórházban, hazafelé tartottam, amikor láttam, mi történt - mondtam ártatlanul. - Bocsánat, de azt hiszem, a rossz embert fogták el.
- Hogy mi?
- Később elmondom, Sheriff. Ígérem, hinni fog nekem - kacsintottam, és gyorsan elsétáltam, mielőtt a Sheriff úgy döntene, hogy még beszélgetni akar.
Hazaérve észrevettem, ahogy Finn a szobályában alszik, a mellkasán Teddyvel, ezért csak egy üzenetet hagytam, jelezve, hogy elmegyek az esti meccsre, és addig Lydiánál leszek. Aztán gyorsan lezuhanyoztam, és átöltöztem egy másik ruhába, ami most csak egy bő Star Warsos póló volt, és egy magasított derekú farmer. A hajamat kiengedve hagytam, és felhúztam a kedvenc tornaciőm, majd szaladtam ki a házból a rendőrség felé. Időközben már kezdett sötétebb lenni, ezért szinte az egész utat végigfutottam.
- Sheriff Stilinski! - szóltam lihegve, mire a férfi megfordult.
- Oh, szia Brannie - köszönt halványan mosolyogva. - Mi járatban errefelé?
- Emlékszik, amikor mondtam, hogy be tudom bizonyítani, nem Derek a gyilkos? - kérdeztem, mire a Sheriff értetlenül bólintott.
- Brannie, nem hiszem...
- Nézze, azt mondta Stiles, hogy a testen farkasszőrt találtak, nem igaz?
- Igen...
- Csak elemezze az hulla másik felét, rendben? Azon is farkasszőr lesz. És Derek tudtommal nem farkas - jelentettem ki. Csak vérfarkas...
Sheriff Stilinski egy pillanatra rámmeredt, majd megfordult, és elkiáltotta magát.
- Mindenki, munkára!
Elvigyorodtam.
Pár órával később a Sheriff mellém lépett, és megragadta a karom.
- Gyere, elviszlek a meccsre, rendben? - mosolygott le rám fáradtan.
- Köszönöm, Sheriff - biccentettem. A sheriffel beültünk a kocsiba, és a férfi vezetni kezdett.
- És, hallottam, megint barátkozni kezdtetek Stilessal - mondta csevegő hangon, mire kérdőn felé fordultam. - A fiam nem fogja be a száját rólad. Állandóan arról beszél, hogy mennyit változtál, és, hogy úgy szeretné tudni, mi az "ok" - folytatta. Egy ideig csöndben meredtünk az őtra, végül megszólaltam.
- És ön is tudni szeretné, nem igaz? - kérdeztem halkan. - Tudni szeretné, miért toltam el magamtól Stilest és Scottot.
Nem jött válasz. Vettem egy mély levegőt.
- Amikor tíz éves voltam - kezdtem, - Az egész családunk kiment spanyolorzságba Finn kivételével, mint mindig. Anya terhes volt, kilenc hónapos, apa pedig magánkívül volt az örömtől, így az érkezésünk estéjén mindannyian együtt csináltunk valamit.
- De? - kérdezte Sheriff óvatosan.
- De anyának megindult a szülése. Rosszul lett, és leverte az egyik gyertyát, ami ki volt rakva. Az feldöntötte az összes többit, és.... - itt nyeltem egyet, próbálva elűzni a fejemből az emlékképeket. - és a következő pillanatban minden égett. A házunk oszlopai összedőltek, az egyik rámesett, és nem... nem tudtam semmit tenni. Bent ragadtunk.
- Én... én nem tudtam... - kezdte Sheriff halkan. - Sajnálom.
- Semmi baj. Azóta... Teddyt... - megköszörültem a torkom. - Teddyt kioperálták anyuból. Most Finn tart el bennünket.
A Sheriff leparkolt a suli előtt, én pedig mindenhová néztem, csak a szemébe nem. A férfi felém fordult, és sóhajtott.
- Nézd, én ezt nem tudtam. Sajnálom. De... Mondd el Stilesnak. Megkönnyítenéd az életét - mondta végül, én pedig halványan biccentettem.
- Köszönöm, Sheriff - suttogtam, miközben kiszálltam.
- Mit? - kérdezte Stiles apja.
- Hogy olyan tanácsokat ad, amit az én apám adna.
- Allison! - kiáltottam boldogan, amint megpillantottam a lányt a tömegben. A lány felém fordult, mögötte pedig a férfi is rám nézett. - Allison, már mindenhol kerestelek!
- Szia Brannie! - ölelt meg Allison mosolyogva. - Apa - fordult a férfihez. - Ő itt Brannie, Brannie, ő itt pedig apa.
- Örülök, hogy találkoztunk - ráztam kezet Mr Argenttel.
- Brannie? - kérdezte. - Különleges név - biccentett.
- Becenév, uram - mosolyogtam. - Nem szeretem használni az igazi nevem.
- Szinte senki sem tudja az igazi nevét - bökött oldalba Allison vigyorogva.
Leültünk a padokra, és a szememmel Scottot kerestem. A fiú pontosan felénk nézett, pontosabban Allisonra, én pedig a kezembe temettem az arcom. Reménykedtem, hogy minden rendben lesz.
Persze, miért is lenne?
Scott nem kapta meg a labdát, ami azt illeti, Jackson soha nem passzolt neki. Egy idő után Lydia oldalba bökött, hogy hárman tartsuk fel a táblát, amin "We Luv U Jackson" volt olvasható - Scott pedig egyenesen Allisonra bámult, aki boldogan éljenzett.
- Basszus - suttogtam. - Lydia, beszélnem kell valakivel, oké? - engedtem el a táblát, és választ sem várva leszaladtam a kispadosokhoz, és levágtam magam Stiles mellé.
- Bra...Brannie, mit...? - pillantott felém meglepetten a fiú, de leintettem.
- Mi a francért nem beszélted le arról, hogy ne játszon? - kérdeztem halkan.
- Csak...Csak szeretne egy normális életet, oké? - sóhajtott.
- Értem, és tényleg, sajnálom, de ha most mindenkit kinyír, akkor soha nem lesz normális élete, azt tudod, ugye?
- Tudom.
- Akkor tegyünk meg mindent, hogy túléljük ezt az estét.
- Mi? - kérdezte Stiles értetlenül, de figyelmen kívül hagytam, és felugrottam.
- Hajrá Scott! - sikítottam, mire a fiú felém kapta a fejét, és láttam, ahogyan halványan elmosolyodott. - Mindent bele!
Scott arrébb sétált, és reménykedtem, hogy minden oké lesz, amikor a fiú nehezebben kezdett el lélegezni, a következő pillanatban pedig mintha sárgává vált volna a szeme. Megfordultam, és láttam, hogy Allison kelletlenül de még egy táblát tart fel Jacksonról Lydiával, és bár drukkoltam a legjobb barátomnak, néha nagyon gyerekes volt.
Pár perccel később Scott megszerezte a labdát, és bravúrosan bedobta. Őrülten ugrándoztam, de próbáltam elrejteni az aggódásom. Következőnek egy még hihetetlenebb dolog történt.
- Az ellenfél szándékosan nekünk passzolta a labdát? - dobta le magát az edző mellénk.
- Igen, azt hiszem, edző - rágta a kesztjűjét Stiles idegesen.
- Érdekes.
- Úgy bizony - bólogattam, mire az edző felém fordult.
- Wilson, mit csinálsz itt?
- Drukkolok.
Az edző mondani akart valamit, de végül csak legyintett egyet.
Scott bedobta a következőt is. Már csak egy kellett, és győzünk. De Scott... Láttam, hogy valami baj van.
- Scott, ne, ne - állt fel Stiles mellőlem, én pedig idegesen dobogtam a lábammal.
- Gyerünk Scott, megtudod csinálni - motyogtam feszülten.
Aztán valami megváltozott. Scott hirtelen megfagyott, és a felső padokra pillantott, ahol Allison ült. És a következő pillanatban bedobta.
- Igen! - kiáltotta Stiles, én pedig nevetve felugrottam, és a levegőbe bokszoltam. - Uramisten - lihegett Stiles megkönnyebbülten, mire felkuncogtam, és mosolyogva néztem az éljenző tömeget. Mindenki leszaladt a pályára, de úgy tűnt Scott eltűnt. Stiles visszaült, és mosolyogva az apjára nézett, aki viszont a telefonon beszélt.
- Apa, mi a baj? - kérdezte, én pedig tudtam, hogy végem van.
- Brannie, te megőrültél?! - kérdezte Stiles, mikor az apja elment. Nagyon mérgesnek tűnt.
- Nélkülem is rájöttek volna!
- Miért segítesz neki? Mi az, amitől ő annyira fontossá vált neked, hogy a legjobb barátaid életét is kockára teszed? - kiáltotta dühösen, mire felment bennem a pumpa.
- Jackson a legjobb barátom! Ti tuti nem vagytok azok! Segíteni próbálok, de folyamatosan ellöktök!
- Te is ezt tetted tíz éve - nézett mélyen a szemembe Stiles, mire egy könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Igen? És a ti családotok elégett egy házban, és végig kellett hallgatnotok a sikításaikat? A szendvedéseiket, miközben tehetetlen vagy? Ez történt?! kiáltottam remegő hangon. - És ti hol voltatok, amikor ez történt? Sehol! Csak lecsesztetek, hogy nem beszélek hozzátok!
Stiles hátrébblépett a döbbenettől. Az arcára ki volt írva a felismerés, de nem engedtem, hogy hozzám szóljon.
- Tudod mit? Felejsd el, amit mondtam - legyintettem, letörölve a könnyeket az arcomról. Vettem egy mély levegőt. - Derek az egyetlen, aki tud segíteni Scottnak, rendben? Békén hagylak titeket. Nem keresem majd a társaságotokat, ha ezt akarjátok. De nem fogom engedni, hogy ártatlan emberek haljanak meg, mert ti nem hisztek nekem.
Megfordultam, és sietve elsétáltam, magam mögött hagyva a ledöbbent Stilest, nem figyelve merre megyek. Talán ezért is futottam bele valakibe.
- Hé - ragadott meg, még mielőtt a földre estem volna. - Minden rendben?
- Persze - néztem fel, és pilsantottam egyet. - Derek?
- Helló, Brannie - köszönt pókerarccal. Szipogtam egyet, és megpróbáltam elrejteni az arcomat előle.
- Igen, minden rendben - válaszoltam az előbbi kérdésére. - Akkor kiengedtek?
- Igen - mondta a szemembe nézve. Lehajtottam a fejem, és bólintottam. - Köszönöm.
- Mit? - kérdeztem meglepetten felnézve.
- Hogy segítesz.
- Nem akarom, hogy ártatlan emberek meghaljanak. És... hogy Scott eseteg nem fogja magát kordában tartani... Ebben csak te segíthetsz.
- Lehet - mondta végül Derek. Elmosolyodtam.
- Brannie! Brannie! - hallottam egy ismerős hangot, mire nevetve megfordultam, és észrevettem, ahogyan Teddy felém fut.
- Helló, pocak - zártam a karjaimba a kisfiút. Egy pillanatra még hátranéztem, de Derek már eltűnt. Sóhajtottam.
- Gyere Brannie - ért oda hozzám Finn is. - Most már pihenj, rendben?
- Ez a legnagyobb vágyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése